TIZEDIK FEJEZET

Tizedik fejezet

　

Nyelek egyet, majd mégegyet. Most meghaltam, vagy mi?


Dehogy. Csak könnyebb lenne, ha kinyitnád a szemed, tudod.

- Ha-ha-ha - motyogom, az ijedségtől teljesen elment a hangom.


Tényleg, Mo. Kinyitnád?

- Om, persze - veszek egy nagyon, nagyon mély levegőt, és kitárom az íriszeimet. Zöldet és kéket látok, nyílvánvalóan füvet és eget. Beszívom a friss, egészséges levegőt, megtelítve az egész tüdőmet. Jó érzés, hogy nem azt a koszos, dohos gyógyszerszagot kell szívnom. A fejem sem fáj már annyira, inkább csak csíp az arcom. Oda vezetem a kezem, hogy megtapogassam, és vér tapad az ujjamra. Au. Mikor vágtam meg magam?

Louis felé fordulok, azthiszem ő rosszabbul néz ki. Mármint, ahogy elnézem őt, biztosan rosszabb, mint én. Remélem.

- Igazán kedves vagy - jegyzi meg, ahogy megtörli bal arcfelét, vele együtt fehér pólója aljába kenve a száradó vért.

- Az igazat mondom. Ugye? - kérdezem, mert fogalmam sincs, hogyan nézhetek ki.

- Nem látom magam, szóval nem tudom - megvonja a vállát.

Körbe fordulok a tengelyem körül, valami ismerőset keresve, de semmi. Akármerre nézek, csak és kizárólag fák. Nagy fák.

Újra Louisra emelem a tekintetem, aki talán nem annyira, de meglehetősen tanácstalanul néz rám. Remek.

- Merre van az a szar? - kérdezem, kissé mogorván. Kinek lenne kedve örömtáncot járni, amikor eltéved?

- Az intézet?

- Nem tudom, mi a neve.

- Arról jöttünk, szóval.. Arra - mutat észak felé.

- Remek. És most? - mondom bosszúsan. Az ujjaimat tördelem, miközben arcát fürkészem.

- Dél felé megyünk - jelenti be, majd el is indul arra. Értetlenül pillantok rá. Miből gondolja, hogy az a helyes út? - Abból, Mo, hogy elmegyek én bármerre, csak messze vigyen az intézettől.

- Ja, hogy úgy - futólépésben érem be, majd igyekezve felvenni hosszú lábainak tempóját, mellette haladok. A fákat nézem, amiket elhagyunk. Sosem láttam még ilyen szép erdőt. Leszámítva, hogy jelenleg ki akarok szabadulni innen, egyszer szívesen bejárnám az egészet.

- Min gondolkodsz? - kérdezi, én pedig késéssel, de felnevetek.

- Ez most költői kérdés? Mert nem hallod, ugye? - kérdezem kissé cinikusan. Hajamat fülem mögé tűröm, cipőm orrát bámulom. Egy kóbor, apró követ rugdosok magam előtt. Hát, azthiszem mégnagyobb szarba kevertem magam.

Mit kezdek én majd Louis-val? Hogy fogok így dolgozni, iskolába járni, vagy bármit? Hát én nem merem egyedül hagyni. A végén felrobbant valamit. És hova megyünk? Hol fogunk lakni? És meddig folytatjuk együtt az utunkat? Ez nekem sok. Csak meg akartam szökni onnan, illetve eljönni, mert ugye ha egyedül jövök, nem lett volna szükség szökésre. És basszus, mit mondok anyámnak? Akármennyire is olyan, amilyen, biztos érdekelni fogja, hogy ki Louis.

- Olyan halk vagy fejben, hogy szinte csak morgást hallok - válaszolja halkan, mire hümmögök egyet. Mit tehetnék? Végre gondolkodhatok egyedül. - Tudod már, hova megyünk? - szólásra nyitom a szám, de közbe vág. - Kijavítom magam. Akarsz valahova menni?

- Igen, haza.

- Haza?

- Aha, tudod, szólni anyunak, hogy 'hé, élek, és most lelépek egy tök idegen pasival. Amúgy hogy vagy?'. És elhozom pár cuccom - rá emelem a tekintetem. - Te akarsz menni valahova?

- Igen. Van egy pár ismerősöm, akik segíteni fognak nekünk - összehúzza szemöldökét, és maga elé mered. Ez elég.. sötét volt.

Bólintok, csendben haladunk tovább. Vagyis haladnánk.

- Embereket hallok! - kiált fel Louis. Szóval nem csak engem fusztrál, hogy eltévedtünk az Isten háta mögött.

- Ó, és mit mondanak? - próbálok úgy tenni, mint akit érdekel, de igazából nem. A lábam leszakad, szóval csak aludni akarok, de azt sokat.

- Hol él anyud?

- London, miért? - felvonom a szemöldököm.

- Mert Doncasterben vagyunk. A szülőfalum - kezdi, mikor értetlenül nézek rá.

- Ja, logikus; itt született, majd meghalt. Hát szülessen újrá ugyanott - megforgatom a szemem. - És most?

- Hívunk egy taxit.

- Miből szándékozod kifizetni?

- Kértem kölcsön apámtól.

Akaratlanul felnevetek.

- És, hogy hívod ide?

- Telefonfülke? - kérdez vissza, és elindul balra. Szó nélkül követem, mert még mindig ott tartok, hogy inkább miatta tévedjünk el - mégjobban -, mint miattam.

De kellemesen csalódnom kell, amikor aszfaltra érünk. Házakat látok, embereket, kutyákat, nyílvánvalóan egy parkot.

- Kérdezz meg valakit, hogy hol találunk telefonfülkét - sűrgetem.

- Oké, oké, nyugalom van. Három évig hibernálva voltam, had élvezzem ki - csitít.

- Lesz rá elég időd.

Megforgatja a szemeit, és egy nőhöz sétál, aki épp a cipőfűzőjét köti be. Nem látom az arcát, de a testalkatából annyi idős lehet, mint Louis. Nem mintha tudnám, hogy Louis hány éves.

- Elnézést, meg tudnád mondani, hogy merre találunk egy telefonfülkét? - Louis kedvesen megy oda, véres ajkait mosolyra húzza.

Jobban szemügyre veszem, kezdve sebekkelés karcolásokkal borított karjátol mellkasán kiszakadt pólójáig. A nadrágja alja szétszakadt, cafatokban lóg bokája körül. Arcán csak egy csík van átlásan, lefelé húzódva. Elég borzongató.

A nő összerezzen, lassan emeli fel a fejét. És itt aLouis is meglepődik. Na ne, ismerik egymást? Hát persze, miért ne.

- Louis?

- Ana? - kérdez vissza a fiú, és hírtelen felém fordul. A lány arcára pillantok, és a szívem szinte megáll. Mintha magamat látnám. Mármint.. tényleg magamat.

- Louis? - sípolom, jelenleg nem telik tőlem többre. Ez, hogy lehet?

- Nyugi, Mo..

- Hogy a picsába? Te olyan vagy, mint én! - kiáltok rá.

- Te vagy olyan, mint én! - mutat rám. - Te pedig élsz.

- Kiválló észrevétel, Anastasia - jegyzi meg Louis. - Tudnánk valahol beszélni?

A lány újra rám pillant, majd vissza Louisra. - Nálam.

- Gyerünk - Louis belém karol, amikor nem mozdulok, és a hasonmásom felé kezdd húzgálni.


Ez olyan, mint én. Hogyan? És hogy ismeri Louist? És ő miért nem mondta nekem, hogy ismert egy olyan lányt, aki megszólalásig én vagyok?

KILNECEDIK FEJEZET

Kilencedik fejezet

- Szerintem elég okosan gondolkodtál - jegyzi meg Louis, mire felvonom a szemöldököm.

- Arról volt szó, hogy..

Illetlenül a szavamba vág, de amit utána mondd, teljesen letaglóz:

- Tudom, tudom, de basszus, nem tehetek róla. Én csak hallom a gondolataidat, akkor is, ha nem akarom. És muszáj megjegyeznem, nem jókedvemben teszem.

Beharapom szám belső felét, elgondolkodva meredek rá. Szóval mindent hall?

- Oké, ez.. Ez megint egy.. Szóval tudod mit? Előbb jussunk ki innen, aztán foglalkozunk a hologramságoddal, oké? Viszont szükségem lesz arra a noteszra. És te segíteni fogsz megszerezni. Addig nem megyünk sehova, értve? - mutatóujjamat rá szegezem, mire bólint.

Valószínűleg ő is kíváncsi arra, hogy mi van benne. Lehet, hogy az-az egyetlen módunk, hogy kivesézzük őt. Mert akármilyen morbidul hangzik, hozzá egy kész útmutató szükséges.

- Tudom hol tartja. Az irodájában. Tegnap gondolt rá, mikor kikeltem. Azt mondta, hogy: 'Ezt fel kell jegyeznem. Emlékszik.' És egy kis fekete komódra gondolt.

Kutatok az emlékeim között, hiszen ha csak egyszer is, de jártam már az irodájában. Fekete kis komód..

- Tudom, láttam! - kiáltok fel, mire tenyerét a számra tapasztja. Szabad kezével csendre int, szemei elsötétülnek.

Bocsánat, - gondolom.


Ne beszélj inkább, basszus.
Megforgatom a szemem, és lefejtem ujjait számról. Egy pillanatig bámulom tengerkék szemeit, aztán az ajtóra pillantok.

- Na, te nagy gondolatolvsó, találd ki, hogyan jutunk oda - intek fejemmel a nyílászáró felé.

Behunyja a szemét, percek telnek el csöndben, míg én őt nézem, ahogy néha-néha összeráncolja a homlokát. Igazán normálisnak tűnik, talán még azt is mondanám rá, hogy aranyos. Jóképű. Helgram.

- Helyzetjelentés - kezdi, s kinyitja gyönyörű kék íriszeit. - Anya, Lottie és Keith az udvaron vannak. Meg van, hogy hol jutunk ki. Apa és Luke a laborban vannak, Hardin pedig a szobádban. Téged vár. Tudja, hogy még nem mentél el. Nem búcsúztál el.

Felhúzom az orrom, karjaimat keresztbefonom mellem alatt.

- Honnan veszi, hogy el akarok búcsúzni?

- Azthiszem ismer, nem? - kérdez vissza, majd mielőttbármi csípőset válaszolhatnék, megragadja a bal csuklómat és óvatosan kinyitja az ajtót. Lopakodok utánna, arra koncentrálva, hogy ne gondoljak semmire. Ennek az a következménye, hogy még több gondolat szabadul fel az agyamban, és nem tudom, melyikre figyeljek. A lábam összeakad, és csak Louis karja választ el attól, hogy sikeresen pofára essek.

- Először is - szembe fordít magával, tenyerét vállaimon pihenteti és a szemeimbe néz. Bizsereg a bőröm ott, ahol hozzám ér. Kiráz a hideg. Ijesztő. - Nézz a lábad elé. Vagyis hagyj helyet köztük - felvonom a szemöldököm. - Ne gondolj rosszra. Másodszor pedig, ne gondolkodj ilyen hangosan, mert szétrobban a fejem.

- Ezer bocsánat - mondom cinikusan. Hát bassza meg, azt, hogy csináljam?

- Találd ki, okos nagylány vagy - megpaskolja a fejem, amire kéztetést érzek, hogy a térdemmel ágyékon suhintsam. - Én nem tenném.

- Én nem te vagyok - vágok vissza. - Mellesleg befejeznéd? Légyszíves.

- Ha nem gondolkodnál annyit, könnyebb lenne.

Nem válaszlok semmit, csak intek, hogy menjünk. Szorosan a nyomában haladok, néha neki is megyek a hátának, amikor megáll egy-egy kereszteződésben körbe nézni. Ilyenkor csúnyán néz rám, de a szája sarkában mosolyog, szóval nem érzem magam annyira hülyének. Valamiért jó érzéssel tölt el, hogy velem van. Furcsa belegondolni, hogy mi is ő.. Kellemesen csalódtam; Azthittem egy vérengző, szokásos, háborúra kiképzett hologram lesz. De nem. Még jó fejnek is mondanám, ha nem szólna be folyton.

Kiteszi oldalra a kezét, amibe ismét belerohanok. Vigyorogva hátra néz, én pedig kinyújtom a nyelvem.

Ki szállnál a fejemből? - gondolom.


Lehetetlen, ha ilyen hangosan dícsérsz.
- Nem dícsértelek - fordítom el a fejem.


Sss, jön valaki.
- Ki? - sípolom.


Hallod, nálad a sss mit jelent? Nálam azt, hogy most kibaszottul fogd be, Mo, mert jön Keith. Engem akar ellenőrizni.

Mi?

Igen.

Most mi lesz?
Most az, hogy.. - megvakarja az állát, és már én is hallom a lépteket. Nekünk negyed órába telt bújdosással ezen az útvonalon eljutni idáig, tehát ha Keith is erre jön, akkor..


Akkor lesz időnk megszerezni a noteszt és kijutni, amíg értesíti Apámat.
Egyszerre bólintunk, míg a léptek egyre közelebbről jönnek. Balra int, én pedig követem. Inkább az ő hibájából tévedjünk el, mint az enyémből. Félhomályos folyosóra érünk, két oldalt sorban fekete ajtókkal, szemben pedig fallal. Louis elindul felé, én pedig értetlenül, de megyek utána. Lehet áttöri a falat, vagy valami.

- Dehogy töröm át. Ez egy.. - végig tapogatja a falat, egy nagy sávban, mintha keresne valamit. - Apám trükkös fickó. Nem csoda, hogy Anya elhagyta.. - folytatja, de még mindig nem értem. - Lennie kell itt egy ajtónak.

- Ja.

Egy helyen a fal megmoccan, és egy kis kocka behúzódik. Több is, és csak öt marad a helyén, egy hatalmas fém ajtón. Louisra pillantok.

- Ez valami.. kód? - kérdezem.

- Olyasmi.

- Meg tudod fejteni?

- Azthiszem. Figyeld, hogy nem-e jön valaki - bólintok, és vissza sétálok a folyosó elejére. Kikémlelek, de nem látok senkit. Szorosan a falhoz lapulok.

Louist figyelem hátulról, meg kell jegyeznem, hogy írtó jó segge van. Mármint, nem csak a fiúk nézhetik meg a lányokt, nem?

Hátra fordul, szélesen mosolyog és kicsit bepucsít. Elfordulok, igyekszem nem elvörösödni. Louis egy seggfej.


Hé, most miért?

Áhá!

Mi az?

Mászkálsz a fejemben.

Nem kell, olyan hangosan gondolkodsz. Megint. Kontrolláld magad.

Inkább fejtsd meg azt a szart.

Igyekszem.

Nem hiszem el, hogy egy normális WC nincs itt, de kóddal védett titokajtók igen.
Louis felnevet, és felém fordul. A nevetőráncok gyűrődnek szenmei körül, ahogy int nekem, hogy menjek oda. Mellé lépek, és a tárt ajtóra nézek. Bólint a fejével, hogy lépjek be, és így is teszek. Óvatosan pakolom egymás mellé a lábaimat, míg fel nem ismerem a kávébarna, sötét falakat. A dolgozó szoba olyan, mint három négy nappal ezelőtt. Komor és rideg.

Szinte rohanok a kis komód felé, és kirángatom a fiókjait. A feket notesz ott fekszik, egy csomó régi, koszos lap alatt. Kiveszem, és magamhoz szorítom.

- Meg van - fordulok hátra Louishoz, de csak akkor veszem észre, hogy társaságunk van. Nem is akárki. - Hardin?

- Tényleg elmész? - kérdi, majd pillantását Louisra vezeti, aki már az ajtóban áll, hátán egy nagy táskával. - Vele?

- Igen. Gyere te is - kezdem, de azonnal fejet ráz. Gondolkodom rajta, hogy győzködni kezdem, de tudom, hogy az apja fontos neki. Még nálam is fontosabb, ami szomorú, mert nekem ő az egyetlen biztos pontom. Vagyis volt. Most úgy néz ki, hogy Louis az.

- Nem lehet, Mona, tudod.

Bólintok, és szóra nyitom a számat, de közbe vág.

- Nem megyek veled, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagy nekem fontos, Mona. Amint apun megkezdődik az átalakulás, megkereslek, jó? A húgom vagy, és szeretlek - kitárja a karjait, én pedig szorosan magamhoz ölelem. Nem sok kell, hogy elsírjam magam.

- Én is szeretlek - suttogom.

Eltol magától, és a szemeimbe néz. - Menjetek, már lehet, hogy keresnek. Vigyázz rá - fordul hírtelen Louis felé, az pedig gyorsan bólint.

Kinyújtja felém a karját, én pedig megfogom, és Hardinra pillantok. - Vigyázz magadra és Jersyre.

Bólint, én is.

Louis pedig kiránt az ajtón. Abban a minutumban hangos, fülsértő szirénázás hangzik fel, mipedig rohanni kezdünk, Louis túl gyors, mint a legtöbb hologram, nehéz vele lépést tartani. Szóval már csak azt veszem észre, hogy a hátán vagyok, szorosan fogja a lábaimat, és szalad. Szinte elmosódnak mellettünk a falak, és enyhe szellő fúj a hajamba.

Szorosabban fogom a vállát.


Mindjárt ott vagyunk, Mo.

Oké.
Behunyom a szemem, hogy gyorsabban teljenek a percek. De az idő teljesen lelassul. Lomhán telnek még a másodpercek is. Félek, hogy elkapnak. Elfognak.

És akkor megállunk. A szemeim kipattannak, és zöld füvet látnak, hatalmas drótkerítéssel.

- És most?

- Most csukd be a szemed, Mo.

Úgy teszek, ahogy mondd. Ismét elindul, talán még gyorsabban, mint előte. Valaki kiabál. Azthiszem Doktor Austin. Lottie-t is hallom. Johannát is.


Készülj, vigyázz.. becsapódás!

NYOLCADIK FEJEZET

Nyolcadik fejezet

Némán, folytogató csöndben ülünk a szobában. Lassan mindenki észre veszi, hogy magamhoz tértem, érdeklődő pillantások kereszttüzébe kerülök. Lehunyom a szemem és megmaszírozom a halántékom, mintha a hangja eltűnhetne a fejemből. Rideg, rekedtes és egyáltalán nem mondanám mélynek. Átlagos, de kiráz tőle a hideg.

Ne ijedj még, én vagyok. Louis.

- Mi az, hogy ne ijedjek meg? Mássz ki a fejemből, seggfej! Hagyj békén - kiáltok fel, kimegy a fejemből, hogy nem egyedül vagyok a szobában. Csak akkor térek magamhoz, amikor egy meleg tenyeret érzek a vállamon. Hátra fordulok, Hardin áll mögöttem. Bizalmatlanul nézek rá, és mindenki másra is a szobában. Összepréselem a szám, egy igen vékony vonallá, és felállok. Pontosan Doktor Austin elé lépek, megragadom köpenye szélét. - Hol van? - sziszegem. - Hol? Szedje ki a fejemből! Most! - rikácsolom kikelve magamból.

Elegem van ebből az egészből. Az őrült orvosokból, a hibridekből, a helgramokból, a hologramokból, mindenből. Elmegyek, és olyan messzire elkerülök mindent, aminek egy kicsi köze is van ehhez a helyhez, vagy a hologramokhoz, amennyire csak lehet. Elutazom és iskolába fogok járni, normális ember barátokat szerzek, lesz egy barátom, dolgozni fogok és végre élni. Mindenféle csodalények meg emberutánzatok nélkül.

Puffogva, ökölbe szirított kézzel indulok meg az ajtó felé. Mindenkire szikrázó, dühvel telített szemekkel meredek. Még Hardinra is, pedig ő csak az apját akarja vissza kapni. Én is vissza akarom kapni, én is átlagos életet akarok! Most az egyszer úgy akarom csinálni a dolgokat, ahogy nekem jó, és úgy akarok dönteni, hogy az-az én javamat szolgálja és ne másét. A magam ura szeretnék végre lenni, nem egy báb, akit az apja úgy rángatott, ahogy akarta, és nem egy kutya, akinek ha füttyentenek, rohan. Hát olyan nagy kérés ez?

Nem nagy kérés, de biztos ezt akarod, Mona? Biztos normális akarsz lenni? Átlagos? Az átlagos unalmas.

Befogom a fülem, hogy ne halljam őt, és szaporább léptekkel haladok végig a szűkös, fehér folyosón. Kezdek begolyózni. Ez biztos.

Attól, hogy befogod a füled, még hallani fogsz. Nem bolondultál meg. Tényleg beszélek a fejedben, Mo.

Mo?

Megrázom a fejem. Takarodj! Takarodj, takarodj, takarodj!

Fordulj balra.

Megállok, és balra pillantok. Kéztetést érzek, hogy arra menjek, amerre mondja a hang. Vagyis Louis, azthiszem. Mert ugye neki kell lennie. Nem őrülhettem meg alig négy nap alatt. Ugye nem?

Nem őrültél meg, Mo. Fordulj. Balra. Most.

Rémisztő a hangja, olyan sötét. Nem tudom megmagyarázni, mintha hipnotizálna. Elindulok balra, síri csendben, hogy véletlenül se halljanak meg.

Jó, ügyes. Most kanyarodj be jobbra, és nyisd ki balra a harmadik ajtót. Mo, csak tedd, amit mondok. Csak tedd.

Lágy dallamként búgja, ellazulok tőle. Olyan kellemes, az ujjbegyeim bizseregni kezdenek. Egy hajtincset a fülem mögé tűrök, lábujjhegyen indulok tovább.

- És most? - kérdezem, ahogy belépek a szobába és becsukom magam mögöt az ajtót. Nyikorog egy kicsit, aminek Louis nyílvánvalóan nem örül.

Halkabban, Mo! Ne beszélj, gondolj rá. Meg ne szólalj mégegyszer, világos?

Bólintok, de nem láthatja, hisz egyrészt sötét van, másrészt ki tudja, hol lehet. Azt sem tudom, én miért vagyok itt.

- Vag..

A számra tapasztom kezeimet, veszek pár mély levegőt.

Izé, oké.

Jól van. Most kapcsold fel a villanyt. Tőled jobbra, kicsit magasabban a fejednél, a falon.

Huh, jó.

Oda fordulok, tenyeremet végig vezetem a falon, míg rá nem tapad a kapcsolóra. A szemem már kezdi megszokni a sötétet, szóval lehunyom, hogy ne vakítson meg a fény. Aztán felpöccintem a kapcsolót, és elszámolok tízig.

Egy..., kettő..., három..., négy..., öt..., hat..., hét.., nyolc..., kilenc..., tíz.

Kinyitom a szemem, újabb pár másodpercet annak szentelek, hogy a fehér falat tanulmányozom. Igazán büdös. És koszos. És.. az ott egy pók?

Már nyitom a szám, hogy sikítsak, hiszen igazi, vérbeli pókfóbiás vagyok, amikor Louis csendre int.

Meg ne szólalj, érted? Fogd be, vagy én teszem! Szóltam, Mo.

Hírtelen megnyikkani sem merek, még levegőt sem veszek. Akkor sem, mikor érzem, hogy márpedig igazán kellene.

Levegőt vehetsz, basszus. Meg ne fulladj itt nekem. Lélegezz.

Így teszek, olyan érzés, mintha először tanulnám meg ezeket. Pedig levegőtvenni nem kell megtanulni, Istenem! Mi a fasz van velem?

Fordulj meg, Mo, de ne sikíts, ordíts, kiálts, üvölts, hisztizz, sírj és toporzékolj, értve?

Nyelek egyet, bólintok, jelezve, hogy értem, pedig még mindig nem tudom, hogy látja vagy érzi, vagy.. tudja-e. A folyosón tudott navigálni, szóval biztos látja, vagy valami, hogy mit csinálok. Nem tudhatom, hogy mit akar, vagy tud most, hogy hologram lett, ebben a témakörben nem vagyok otthon. Én csak az emberi külsejüket terveztem, többhöz nem értek.

Lassan fordulok meg, szemezve a pókkal és felkészülve, hogy mi lesz ezután.

Istenem, minek jöttem ide? Amint kiléptem az ajtón, el kellett volna húznom innen! Messzire. Nagyon messzire.

Elfogsz, nyugi. Csak viszel magaddal.

- Mi? - nem óvatoskodok, azonnal a szemeibe nézek. - Azt felejtsd el - megrázom a fejem.

Mo..

- Ne Mo-zz, Mona vagyok, és te most.. Te csak mondtad azokat a dolgokat, és én megtettem, beszéltél a fejemben, és.. hogy? És ne vondd fel a szemöldököd, mert nem jössz velem! Itt maradsz. Szia - megfordulok, hírtelen már a válaszokra sem vagyok olyan kíváncsi. Csak elszeretnék menni innen, főképp a közeléből, mert annyira természetellenesen vonnz, hogy alig bírok ellenálni.

Mielőtt a kilincsre rakhatnám a kezem, elkapja csuklómat és vissza ránt, de olyan emberfeletti erővel, hogy hallom, ahogy a karomban reccsennek a csontok. A mellkasának zuhanok, fejem a pólójába furakodik, aminek eszméletlen illata van. Fahéj és menta legfőképp, de azthiszem.. egy kis banános tusfürdő? Nem tudom megmondani, de olyan kellemes, hogy azonnal azt sem tudom, mit kéne csinálnom vagy mi történik. Életem végéig szívnám az illatát, ha tehetném.

Mo, figyelj, hé!

Azonnal kizökkent, megrázom a fejem - ez úgy jön ki, mintha a mellkasába dörgölném. Hátra ugrok, megtörlöm az orrom, titokban reménykedve, hogy nem múlik el az illat.

- Megtennéd, hogy.. - meg kell köszörülnüm a torkom. - Szóval megtennéd, hogy beszélsz? Tudod, nem a fejemben, hanem a száddal. Szóban. Igazából.

Egy pillanatig csak néz rám, ennyi idő pont elég, hogy felmérjem: fekete mackónadrágot visel, fehér pólóval és egy szürke sapkával. Sosem értettem, nyáron minek sapkát hordani, csak bezsírosodik tőle a hajunk, é olyan melegünk lesz benne, hogy szinte kigyullad a fejünk. Ehhez képest persze én is hordtam már nyáron sapkát.

- De akkor suttogunk - motyogja, bólintok, pedig futnom kéne. Nem mintha nem kapna el.

- Oké, mit akarsz? - suttogom, ahogy kérte, kezeinet csípőre vágva. Belül igazából félek tőle. De nem annyira, mint tegnap.

- Ki kell innen vinned, Mo. Most. Még ma.

- Miért is? - várom a felvilágosítást.

- Mert be fognak sorozni. Nem leszek besorozva! Én nem, az biztos! - az arca egy pillanatra rémültre vált, de aztán rendezi vonásait. Bárcsak nekem is ilyen könnyen menne.

- És azt, hogy gondoltad? Megfoglak és kisétálunk? Ember, gondolkozz.

- Megvan a terv. Egyedül is ki tudnék jutni, de nem akarok. Segítened kell nekem odakint.

Hírtelen nem tudok mit mondani. Segítenem kell neki? Szóvak szüksége van rám? Ez azt jelenti, hogy..

- Igen, szükségem van rád, Mo, bazdmeg. Segítened kell - sürget, kezeit imára hajazva kulcsolja össze mellkasán, és ujait felém fordítja.

Gondolkozz, Mona. Legyél okos.

- Rendben. Kiviszlek, vagyis.. Magammal viszlek. De! Nem turkálsz a fejemben, bassza meg. Idegesítő.

Bólint, mire a fejemben megszólal egy kis hang. De ez nem ő. Ez én vagyok.

Azt mondtam, legyél okos!

HETEDIK FEJEZET

Hetedik fejezet

Ajkaimat szorosan összeszorítom, a levegő kiszáll a tüdőmből. Remegek, izzadok, a szívem nagyokat dobban.

Louis a padlóra zuhan, egyenesen a szilánkok közé, a bőre hibátlan, tetovált és teljesen normális színű. Nem moccan, a mellkasa lassan emelkedik fel-le. Minden centijét pontosan látom, olyan mint egy ember. Hibátlan.

Johanna rohan oda először, letérdepel mellé, s fejét az ölébe húzza. Zokog, ez az egy hang tölti ki a feltámadó csöndet. Lottie elindul, s engem is húz magával. Mintha veszélyes lenne, talán az is, lassú léptekkel megyek. Az idő szinte megáll, folytogat. Ketyeg az óra.

- Doktor Austin - suttogom, mire a férfi azonnal rám kapja a tekintetét. - Ez normális? - kérdezem halkan, mintha a szavaim valami meghibásodást okozhatnának. Egyszer már megtörtént.

- Nem tudom. Most csak annyit tehetünk, hogy várunk - nem mosolyog, nem riadt, az arca teljes mértékben fegyelmezett, és rendkívül ijesztő.

Arrébb állok, bólintok Lottie-nak, hogy rendben vagyok, menjen csak. Nem, igazából nem vagyok rendben. Forog a gyomrom, és szédülök. Nézem őt, ahogy csak fekszik, mintha meglenne halva. Irónikus, hisz most éledt fel, ha azt nézzük. Annyira csodálatos, és annyira emberi, mint senki más, akit eddig láttam. Lehetséges ez? Húz valami, hogy oda menjek, de a lábaim furcsa mód nem visznek. Maradok a helyemen és nézem. Hardin lép mellém.

- Nem is szörnyű, igaz? - átkarolja a vállam és magához húz. Vonzz a testhője, hozzá bújok, miközben tekintetem nem veszem le Louisról.

- Nem tudom - motyogom.

Beáll a csönd, csak Johanna és Lottie zokogása hallatszik. Valahogy megnyugtató, hogy nem csak én aggódtam érte. Nem is tudom, hogy, vagy miért. De még mindig félek, hogy esetleg nem épül fel. De felfog. Megígértem Lottie-nak.

Mély levegőt vesz, felköhög. Nem merek odanézni, helyette Hardin vállába fúrom a fejem. Percek telnek el, a hozzátartozók sem adnak ki sírásra jellemző hangokat. Fusztráló, a hátamon végigszalad a hideg. Hangosan szuszogok, Hardin átöleli a derekam.

- Él? - suttogom.

- Nézd meg magad - a hangja furcsa, mintha csodálat és meglepetés lenne benne. Szorosabban fúrom a fejem a zöld pólóba. - Mona, hé.

Bólintok a vállába. Összeszedem minden maradék energiámat, ki és be légzést végzek. Rajta, Mona! Megtudod csinálni. Csak egy apró pillantás. Tedd meg, kislány, hajrá. Lassan, remegő ajkakkal és kissé szánalmasan nyüszítve fordulok meg Hardin ölelésében. A szemem még mindig csukva, mikor meghallok egy teljesen és tökéletesen ismeretlen hangot. Rekedtes, mély, mint aki órák óta meg sem szólalt. Vagy évek óta:

- Hé haver, beszívott a nőd? Azért van ilyen feje, nem? - a hangja gúnyos, vicces. Nem hiszek a fülemnek. Szemeim kipattanak, s elkerekedve merednek rá.

Talpon áll, hátán fekete törölközővel. Szorosan fogja magán, vigyorog rám. Mintha az elmúlt két év meg sem történt volna. Nem emlékszik? Vagy igen? Tudja, hogy mi ő?

- Igen, tudom - kacsint rám. Megáll bennem a levegő, megmerevedek a mozdulatomban és némán pislogok rá. Olvasott a fejemben. Kibaszottulolvasott a fejemben. Turkált az agyamban.

Hirtelen szédülni kezdek, meg kell kapaszkodnom Hardin vállában. - Te.. te most..

- Én most? Igen, most olvastam a fejedben, Mona - közelebb lép, ezáltal én hátrálok. Tökéletes arcvonásai vonzzák a pillantásomat, be kell harapnom az ajkam, hogy ne nézzem sokáig. Mgamban mérlegelek, Doktor Austinra majd Hardinra pillantok, s mindenkire aki a szobában van. Louis mégegy lépést tesz, majd mégegyet s mégegyet. Én Hardin háta mögé masírozom, megkerülve és a hibrid mögé kerülve. Megfordul, nem látom, hogy bármi baja is lenne. Mintha csak most ébredt volna fel egy vad buli után. A szemei véreresek, a szája elvan lilulva. Ennyi jelzi csak, hogy hibernálva és bepalackozva volt. Egy pillanatra megsajnálom, de ez elmúlik, amikor elmosolyodik. - Nem bántalak, ne menekülj.

Megrázom a fejem, könyörgően nézek Doktor Austin szemébe. Úgy érzem, ha Louis nem kerül több, mint egy kilóméteres körzetemen kívül marhagyorsan, elájulok.

Louis anyukája, Johanna fordul a fia felé:

- Louis.. - a hangja figyelmeztetó, ijedt, csalódott és szomorú. Nem is értem, hogy lehet ennyi érzelem egyetlen szóban. Egy névben. A fia nevében, aki meghalt, majd feltámadt. És azthiszem, akar tőlem valamit. Rám vadászik? Emlékszik rá, hogy idő előtt felébresztettem? Ezért akart fogócskázni?

Az említett arra fordul, és akkor.. Akkor egyszerűen csak összeesik. Lassított felvételben látom, amint a térde megrogy, a szemei fennakadnak és kiterül a földön, pont előttem. A szája habzik, mint a veszett kutyáké szokot. Ijesztő, hátborzongató látvány. Számra tapasztom a tenyerem, teszek hátra pár lépést. Mintha fulldokolnék, úgy epekedem a levegőért, mint egy partravetett hal.

- Mona, Mona - Hardin hangját hallom, de egyszerre olyan messzinek és távolinak tűnik, mintha egy bénán szigetelt falon keresztül beszélne hozzám. A tarkóm sajog, rátapasztom a másik kezem, kétoldalról tartva előre-előre bukó fejemet. - Keith, segíts, sokkot kapott!

Mi az a sokk? Mit jelent? És hol vagyok? Ki az a Keith?

Erős, tétovázó kezek szorulnak a derekamra, fejem tompán puffan. Nem fáj, csak bizsereg. Méghozzá egész kellemesen.

Foltok ugrálnak szemem előtt, nevetnek rajtam, hogy milyen félénk és hülye vagyok. De nem vagyok az! Legszívesebben a képükbe ordítanám, hogy takarodjanak a szemem elől, hogy nem vagyok hülye és őrült. De nem megy, egy hang sem jön ki a torkomon. A torkomra forrnak a szavak és percekig csak feketét látok, vagy ki tudja? Sem az időt sem a színeket nem tudom már megkülönböztetni, a lila olyan, mint a kék, és ha délután hét óra lenne, simán mondanám azt, hogy reggel hat van. A gondolataim jégcsapként fagynak elmém rozsdás ereszére, nincs hozzá elég erőm, hogy letörjek egyet és kiolvasszam. A csontjaim talán folyóssá váltak, lehetséges, szinte már minden elhinnék. Nem létezik normális. Kezdem azt hinni, hogy megőrültem. De akkor elcsendesül minden.

***

Ordítozásra, és nem mellesleg fogvacogtató hidegre kelek. Minden idegszálamat felborzolja a sipító hang, egyszerűen belefájdul a fejem. Igyekszem kiszűrni, de nem működik. Jelezni próbálom, hogy hé, szétszakad a fejem, de egy erőtlen nyögésen kívül semmire sem futja. Kezdek ideges lenni, erőszakolom magam, hogy kinyissam a szemem. Akárki is a hangforrás, kitépem a hangszálait és a seggébe dugom.

Így lesz az, hogy a szememet nagy nehezen ugyan, de megrebegtetem, majd kinyitom. Félhomály van, így nem kell kismilliószor ki meg be nyitnom-csuknom a szemeimet, hogy ne vakuljak meg. Szóval felülök,és merőn nézek végig a szobán. Nem ismerek rögtön fel mindenkit, de a sipító hang gazdáját igen. Johanna.

Eszeveszetten ordibál, üti Doktor Austin mellkasát és zokog. Értetlenül hallgatom, igyekezve kizárni a fájdalmat és megérteni a vita tárgyát.

- Te utolsó mocsok! Azt mondtad, jobban lesz! Hogy meggyógyul! Rátámadt egy fiatal lányra, és nem hiszem el, hogy ezt mondom, de a fejében olvasott! Mi ez, ha nem nemnormális? Szörnyet csináltál a fiamból, te rohadék! - hálákat rebegek, amikor az egyik ismeretlen férfi, eddig csak az ő nevét nem tudom, megfogja Johanna vállat és ölelésbe vonja. Már nem kiáltozik, csak sír, de azt olyan keservesen, hogy a szívem jobban kezdd fájni, mint a fejem.

- Jól vagy? - oldalra fordulok, laposakat pislogok Lottie-ra. Aggódva néz rám, a nagy zűrzavarban azthiszem csak ő vette észre, hogy eszméletemnél vagyok és csöndre vágyom.

- Anyád abbahagyta, szóval ja.

Először azthiszem megharagszik rám, szóval elkezdődik az a bűvös folyamat, és táplálkozni kezdd a bűntudat, de végül csak jólesően felnevet. Így én is büszke vagyok magamra, amiért jókedvet csináltam, ha csak egy pár pillanatra is.

- Igen, ő csak.. Megijedt Louis miatt, tudod túlontúl aggódós, de a bátyám jól van, csak kipiheni magát.

Bólintok, felvonom a szemöldököm. - Két év nem volt elég? - megint nevet, aztán csak mosolyog rám.

- Megmaradt a rossz szokás, hogy szeret aludni - most én nevetem el magam, és mennyeien esik. Megmozgatom a karomat.

- Mi történt? - faggatom, mert nem sokra emlékszem.

- Louis kikelt, és olyan.. olyan volt, mintha semmi baja nem lenne. Helyette pedig te voltál olyan, mintha mindjárt kidobnád a taccsot. Éd ő csak azt kérdezte Hardintól, hogy; 'Hé haver, beszívott a nőd? Azért van ilyen feje, nem?'. Te pedig gondoltál valamire, és ő válaszolt. Elájult, majd te is.

- Huh - ennyit bírok kinyögni.

Várj! Mi? Olvasott a fejemben?

Igen, Mona, olvastam.

　

HATODIK FEJEZET

Hatodik fejezet

Két nappal később

A hasamra fordulok, érzem, ahogy a takaró lehullik rólam. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vissza húzzam, helyette felnyögök és igyekszem vissza aludni. Kevés sikerrel. Az elmúlt két napon gondolkodom, igazából nem volt semmi érdekes. Louis újbóli kiszökése - ha fogalmazhatok így - óta nem beszéltem Doktor Austinnal, szinte egész nap a szobámban ültem. Hardin bejött hozzám néha, hozott enni, de se étvágyam se erőm nem volt. A hibriden kattogott az agyam, hogy mi lesz ha kikel, hogy mi lesz, ha rájönnek, hogy létezik. Olyan sok a ha és a kérdés, és annyira nincs válasz semmire, hogy az örjítő. Én csak normális életet akartam, hologramok és apám nélkül, tudósok és tervek nélkül. Hát nem jött össze. Akárhányszor erre gondolok csak még elkeseredettebb leszek. Hardin miatt csinálom, miatta vagyok még itt. Nekem már csak ő maradt.


Anyám le se szarja a fejemet apa halála óta, bezzeg ha tudná, hogy él! Apám pedig a másik fele, még halála után is dolgozik, vagy szarba kever engem. Mert ugye én nem csinálok magamnak elég bajt. Nem, kell ez még. Ráadásul a kreditjeim sem lesznek meg, ha nem megyek vissza, és baszhatom a főiskolát. Igazából nem is akartam fősulira járni, ez is apám ötlete volt. Aztán anya erőszakolta rám, mint apa utolsó kívánságát. Remek, nem?

Sosem értettem, hogy mit lát benne annyira, hogy-hogy nem veszi észre, hogy mi egyáltalán nem vagyunk fontosak, csak a munka, a munka, a munka. Sosem volt otthon, sosem olvasott nekem estimesét, sosem vitt játszótérre. Szinte az egész gyerekkoromat Hardinnal és az apjával töltöttem. Jersy a legjobb és példamutatóbb apa, akit egy gyermek kívánhat. Ott volt Hardin összes foci meccsén amíg még játszott, reggel iskolába vitte és délután hozta. Ezt lehet azért, mert Hardin anyukája meghalt szülés közben, de ha nem akart volna vele foglalkozni, lepasszolhatta volna. Rám is lányaként tekintett mindig, ezért is maradtam itt. Mert Jersy az én apám helyett is apám volt, és ennyit igazán megtehetek. Meg is fogok, ha rajtam múlik.

A hátamra fordulok, arcomra húzom a párnát. Megint Louis jár a fejemben, a kép, ahogy megvadulva és önmagából kifordulva tombol. Aztán ahogy Doktor Austin a bordái közé nyomja a marhabotot. Megrázkódom, igyekszem kiverni a fejemből, de akkor felvillan a kép, ahogy az ölemben fekszik. Olyan békés volt. Akkor miért nem tombolt? Megölhetett volna, ha akar, de nem tette. Le volt gyengülve. Talán, ha nem így találkozom vele, és nem most.. Nem, Mona, ő nem ember.

Felsóhajtok, ledobom magamról a párnát és felülök. Kinyújtóztatom elgémberedett karjaimat, előre-hátra dőlök. Ásítok egyet, és már kicsit sem érzem magam fáradtnak. Talán, mert az elmúlt napokban szinte csak aludtam. A szekrényhez lépek, amit ídőközben Hardin megtömött a ruháimmal. Járt nálunk. Vajon mit mondott anyunak? Hol vagyok? Nem mintha érdekelné őt. Biztos egy újabb strigulájával volt, amíg Har belopódzott a szobámba.

Kiveszek egy fekete pólót és melegítőnadrágot, majd kilépek a folyosóra. Ezen az istenverte helyen még külön zuhanyzó sincs. Valószínűleg egy menekülttábor lehetett a második világháború alatt.

Megvonom a vállam, majd elindulok jobbra. Belököm a nagy, fehér ajtót. Legyökerez a lábam, ahogy megpillantok egy lányt kilépni az egyik fürdő ajtaján. Már felöltözött, arcáról lesüt, hogy neki sem túl szimpatikus a közös fürdőzés. Kisértetiesen hasonlít Louisra.

- Heló - köszörülöm meg a torkom, ijedten rám kapja a tekintetét. Aztán, mikor látja, hogy nőnemű vagyok, az érzelem lassan leolvad az arcáról és elmosolyodik.

- Szia, Mona, ugye? - bólintok, én is megeresztek egy mosolyt. - Végre, hogy talákoztunk. Már itt vagyok három napja, de senki sem volt hajlandó bemutatni neked. Ez pedig gyökérség, hisz megmentetted a bátyámat.

Ó, szóval a húga. Sejthettem volna.

- A húga vagy, igaz? - kérdezem úgy, mintha már hallottam volna róla. Pedig nem. Igyekeztem kerülni az információkat. Hát egy most itt áll előttem.

- Igen, Charlotte Tomlinson, de hívj csak Lottie-nak - bólintok, kék szemei engem vizslatnak. Rá mosolygok újból, majd kissé zavartan, de elindulok az egyik kabin felé. A ruháimat felakasztom a kis fogasra, mellé pedig a törölközőmet teszem.

Bevetem magam a fülkébe, ledobálom a pizsamámat, ami szerencsétlenül ér földet valahol kint. Ellenőrzöm a függönyt - ennyi választ el attól, hogy rám nyissanak -, és megengedem a forró vizet. A hajam gyorsan felfogom egy laza kontyba, és egy lágy, ismeretlen dallam dúdolásába kezdek.

- Mióta vagy itt? - felfigyelek a hangra, ami kétségkívül lányos és vékony, Lottié.

- Én is három napja - válaszolok. Kiabálva, hogy meghallja a zubogó víztől.

Lemosom magam, dinnye illatú tusfürdőt dörzsölök a bőrömbe. Imádom az illatát, olyan otthoni, arra emlékeztet, amikor még minden rendben volt. Volt.

Ismét lemosom magam, se energiám se kedvem nincs ázni tovább. Elzárom a csábító, forró vizet. Nem tudom, én sosem voltam az a lány, aki órákig tudja áztatni magát a zuhany alatt. Csomó vízpazarlás. Nem akarom elősegíteni a föld halálát. Oké, ezzel nem mentem meg, de kevesebb víz fogy. Másnak több jut, ennyi. Kinyúlok a törölközőmért, és magamra csavarom. Puha és meleg, arcom beletörlöm az aljába, mielőtt kilépek.

Enyhe gőz gomolyog a kis szobában, körbe járva az összes kabint, ami három darab. A tükörhöz lépek, és letörlöm róla a párát. Lottie mögöttem áll.

- A bátyád kikelését jöttél megnézni? - kérdezem, miközben felveszem a bugyimat és a melltartómat. Lottie addig elfordul. Felhúzom a melegítőt és a pólót is, majd kiengedem a hajam és megrázom, ahogy azok a kutyák szokták a tévében. Magamban felnevetek és nyugtázom, hogy a humorérzékem még a régi, ha más nem is.

- Igen, tudod.. nekem nagyon hiányzik. A többieknek is, de nekem.. Nagyon jó volt a kapcsolatunk a.. tudod, a baleset előtt - látom, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Összeszorul a szívem, és erősödik bennem az érzés, miszerint végigcsinálom ezt. Valami jót. Vagy ami lesz belőle.

Mellé lépek, s szorosan a karjaimba vonom. Nyugtatóan simogatom a hátát, úgy, mint legutóbb Hardinnak. Kezdem azt érezni, hogy itt mindenkinek én vagyok a táblája. Amire felírhat mindent, mert megérti. Oké, ez nem rossz. Megértem őket, és akármennyire is irtózom ettől az egésztől, segíteni fogok, mert itt én vagyok az egyetlen, akinek nincs vesztenivalója. Csak Hardin. Rajta kívül nincs senkim. És rá vigyázni fogok. Mert erősebb vagyok, mint ő, és szüksége van rám, ahogy Lottie-nak is. És bármit megteszek, mert tudom, hogy elveszíthetnek valakit, aki túl fontos nekik. Ahogy nekem Hardin.

- Jól vagy? - kérdezem halkan, ahogy eltolom magamtól és megfogom a vállát. Kétségbeesés játszik a szemeiben, és ettől csak mégjobban megsajnálom. - Nyugodj meg, Louis jól lesz, és én és Hardin segíteni fogunk neki, hogy olyan lehessen, mint régen. Legalábbis majdnem - bizakodó mosolyt küldök felé, érzem, ahogy az izmai elernyednek. - Gyere, keressük meg Doktor Austint. Ha minden igaz, ma kell kikelnie.

Bólint, én pedig megfogom a kezét és kihúzom az ajtón. Nem kell sokáig keresni, mert ahogy lépek kettőt, Hardin fordul be a sarkon és felénk rohan. Az arca izgatott és ijedt. Elkezdődött.

Mielőtt megszólalhatna, közbe vágok.

- Mutasd az utat - rögtön megfordul, és elindul arra, amerről jött, futólépésben.

Igyekszem követni, de túl hosszú lábai vannak, ezért nekem és Lottie-nak futnunk kell mellette. Mikor először voltam ott, és egyszer is, az út hosszabbnak tűnt. Lehet azért, mert akkor nyílvánvalóan sétáltunk, nem pedig szaladtunk, és akkor vártam is, hogy láthassam őt. Most nem annyira, félek, hogy mi lesz, hogy megvadul, vagy esetleg valami rosszul sül el. Akkor életem végéig bűntudatom lesz, amiért azt mondtam Lottie-nak, hogy oké lesz minden.

De én csak meg akartam vígasztalni, szóval ez rendben van. Azthiszem.

Megállunk a nagy vasajtó előtt, a szívem a torkomban dobog, a gyomrom görcsben van. Hardin tétovázás nélkül tárja ki a nyílászárót, minket tökéletes úriember módjára előre engedve. Nem pillantok rá hálásan, ellenben Lottieval, aki szinte rohan tovább. Arra számítottam, hogy meghúzhatom majd magam valahol, nem nézve az eseményeket. Hát, sosem történik úgy semmi, ahogy én akarom.

Megfogom Lottie kezét és megszorítom. Igyekszem nem a burokra nézni, úgyhogy inkább a teremben sorakozó embereket figyelem. Egy idősebb nő, egy öreg férfi, és egy, Doktor Austinnal egyidős másik férfi, és maga Doktor Austin. Magamban rakosgatom a képeket, de abbahagyom, amikor nyüszítés szűrődik ki a burokból. Beharapom az alsó ajkam, hogy ne nézzek oda, de nem bírom ki. Kellemesen csalódom. Louis nem állatias, teljesen emberi, habár pucér. A térdein ül, karjaival a burok falát támasztja. Ki akar jutni. Az idősebb nő felzokog, biztos, hogy ő az anyukája.

Lottie a fülemhez hajol. - Ő ott anya, Johanna. Ő apa, Louis nevelőapja volt, ő pedig Keith, a nagypapánk. Louisnak nem vérszerinti.

Hálásan bólintok, habár jobban örültem volna, ha magam találhatom ki, így is elterelve a gondolataimat.

A burok hírtelen megreped, apró, pókháló vékonyságú repedéseg futnak végig az üvegen. Megrezzenek, a körmöm már a számban van és legalább két ujjamon tövig rágtam. Mostmár három. Lottie-n is látszik, hogy fél, úgyhogy erősebben szorítom a csuklóját. Ő is ezt teszi, együtt izgulunk, és félünk is. Nem bírom kizárni a fusztráló gondolatokat, a szívem ütemtelenül ver. Dob-dob-dobdob-dobdob-dob-dobdob. Behúzom a nyakam. Várok. Várunk.

És a burok szétrobban.

ÖTÖDIK FEJEZET

Ötödik fejezet

Elszörnyedve, arcomat kezeimbe temetve csúszok le a fal mentén. Mély levegőket veszek, hátha az segít, de nincs így, csak mégtöbbre szomjazom. Összeszorítom a szemem, a gyomrom bukfenceket vet. Mintha minden, amiben hittem volna, egy pillanat alatt foszlott volna semmivé. De végülis így volt. Az az ember szörnyeteget csinált egy fiatal srácból, aki előtt ott volt az egész élete. Nem, halott volt. Meg kellett volna halnia! Most a föld alatt kellene feküdnie, nem pedig tombolni és rombolni. Doktor Austin megtörte a természet rendjét, ráadásul ez teljesen illegális és törvényellenes. Mi lesz, ha kiderül, hogy ez létezik? És, ha tudni fogják, hogy tudtam róla? És Hardin? El kell innen tűnnünk. Nem érdekel apa, nem érdekel Louis, sem Doktor Austin. Nem akarok börtönbe kerülni. Nem fogok.

Felemelem a fejem, tekintetem Hardinéba fúrom. - Elmegyünk - jelentem ki szárazon. Meglepődik, arcára egyfajta tiltakozás ül ki, fejét azonnal nemlegesen rázza.

- Felejtsd el. Segítenünk kell. Apád is ezt akarná - kezeit összefonja mellkasán, merőn néz rám.

- Teszek rá magasból, hogy apám mit akarna - fakadok ki, a torkom elszorul. - El kell innen tűnnünk, amíg még lehet, Hardin. Börtön lesz a vége.

- Erre pedig én teszek - fusztráltan a hajába túr, szemei dühösen villannak rám. - Mi van veled? Sohasem futamodtál meg, Mona. Most miért? Életemben először helyesen akarok cselekedni, és úgy érzem, most ez a helyes. Te is tudod. Segítenünk kell, hogy normális élete lehessen. Ránk van szüksége, nem pedig egy megszállott tudós-apára - fejezi be kismonológját, ujjait összefűzi háta mögött.

Megilletődve nézek rá, s kissé idegesen, habár tudom, hogy teljes mértékben igaza van. Megdörzsölöm az arcom, ajkamba harapok.

- Ne-nem.. én elmegyek, Hardin. - Lassan felkászálódok a fal tövéből, izzadt tenyerem nadrágomba törlöm. Akaratlanul is a nagyablakra téved pillantásom, összerándul a gyomrom a túloldalon fekvő férfi láttán. A teste ráng, a szemei fennakadtak. Mintha nem is ember, vagy olyasmi lenne, hanem egy egészen más, földöntúli lény. Valami, amivel nem akarok találkozni egyedül.

- Mona, kérlek.. - könyörgőn néz rám, kezeit összecsapja maga előtt, mintha imádkozni akarna azért, hogy maradjak. - Tudunk rajta segíteni.

- Hogy? - kérdezem. - Ez egy szörny.

- Nem szörny. Nem hallgattad meg Doktor Austint. Még nem kellett volna kikelnie, ezáltal nem fejlődött még ki teljesen az agya. A barázdái olyan laposak még, mint egy papírlap. Ez nem lesz mindig így. Emberibb lesz, mint valaha. Okosabb és erősebb. Könyörgöm neked, Mona, hogy maradj. Nem mehetsz el. Én kérlek.

Veszek egy mély levegőt. Jártatom az agyam. Osztok és szorzok. Ha maradok, akkor valószínűleg apám nyomdokaiba léphetek és részese lehetek valami újnak, egy áttörésnek. Ezzel szemben börtönbe is kerülhetek. Viszont ha elmegyek, újra élhetem a normális életem, szabadon, hologram hibridek és őrült orvosok nélkül. Emellett Hardin örökre megutál, és elveszítem a legfontosabb embert a kibaszott életemben.

- Miért ilyen fontos ez neked? Az apád miatt, Hardin?

Leül a földre, kezeivel végigtúr lila árnyalatú haján.

- Doktor Austin szerint még meglehet menteni. Nem halt meg, csak haldoklik. Egy kis hologram vér az ő emberijébe, és három év múlva vissza kaphatom az apámat, Mona. Nekem ez ennyit megér. Meglátom mi lesz Louisval, és ha..

- ..sikerül, holgremet csinálsz apádból - fejezem be helyette a mondatot. Bólint, én pedig leguggolok elé. - Figyelj. Maradok, és segítek, de ha bármi rosszul sül el.. Mi - mutatok rá, majd magamra. - lelépünk, világos? Azonnal, egy szó nélkül.

Hálásan néz rám, karjait körém fonja és a vállaimra borul. Megsimítom a hátát, arcomat nyakába fúrom és veszek egy mély levegőt.


Ennyit még megtehetek..

　

NEGYEDIK FEJEZET

Negyedik fejezet

 

A szám “o” alakot formál, tenyerem izzad, ahogy a zöld folyadékkal telített burokra tapasztom. Apró nyögés hagyja el ajkaimat, mikor tekintetem a folyadékban kuporgó lényre szegezem. A 78-as a burok alján, egy hínárból kirakott vészekben fekszik, magzatpózban. Térdeit a mellkasához húzza, s átöleli őket karjával. Arcát térdeire borítja, így csak haja látszik ki, ami ide-oda lebeg. A testén különböző tetoválások pihennek, amit most már nem tartok furcsának. Hiszen ember.. Vagyis volt valamikor. Elszorul a szívem, a torkomban hatalmas gombóc nő. A lábam mintha összecsuklani akarna, meg-meg rogyadozik. Segélykérő pillantást vetek Hardinra, aki rögtön mellém lép, kezét a hátamra simítja.

 

Veszek egy mély levegőt, Doktor Austin felé fordulok, hátam ez eszméletlenül forró üvegnek vetve.

 

- Szedje ki. Nem teheti ezt. Vegye ki. Most! - kiálltok rá, a hangom hisztérikusan cseng, nem ismerek magamra. - Ez embertelen! Van magának erkölcse? Vegye ki, a kurva életbe! - könnycseppek gyülekeznek a szemem sarkában, elhomályosítva az előttem álló orvost. Megdörzsölöm az arcom, majd a szemem, de sírás nem hagy, apró könnyek gurulnak végig az arcomon.

 

- Mona, hé - Hardin magához ránt, szorosan ölel át, arcom a mellkasába fúrom. Nyelem a könnyeket, amik most a pólóját áztatják, nem akarok sírni előttük. Egyáltalán, miért tört rám? Nap, mint nap láttam ilyeneket, én voltam az, aki az emberi külsőjüket tervezte. Különféle hologramokkal dolgoztam, de az Istenit, ez egy ember!

 

- Eressze ki onnan, Doktor Austin - arcom erősebben fúrom a puha, pamut anyagba, hangom elfúl, kivehetetlen morgás marad csak, ami a torkomból feltörő zokogást tartja vissza.

 

- Sajnálom, Mona - beleszakad a szívem, ahogy ki mondja ezt a két mondatot. - Nem fejlett még ki teljesen. A bőre átlátszó, a teste erőtlen. Meghal, ha kiveszem a burokból. Nem vagyok hajlandó elveszíteni mégegyszer.

 

- Maga teljesen beteg - zokogom, megrázom a fejem.

 

- Én inkább aggódó apának mondanám magam. Két nappal hamarabb kelt ki, mint kellett volna neki. Holnap, tizenhárom óra, ötvennégy perckor kell önerőből kiszabadulnia. Az én kis Helgram-om - gügyög az üvegnek, mutatóujjával kopog rajta. Összeszorítom a szám, mielőtt egy ideges kiáltást hallatnék.

 

- Mi.. Mi az a Helgram? - igyekszem szabályozni a légzésem, de ahogy a burok alján kuporgóra nézek, a levegővétel is nehéznek bizonyul. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az-az alig huszonöt éves srác hologram legyen, egy pusztító.

 

- Ember és hologram keverék. Korcs. Helgram - felém fordul, de én nem vagyok képes levenni tekintetem a fiúról.

 

- Képes volt ezt tenni a fiával? És ha besorozzák? Akkor mit tesz? Márpedig be fogják, mert mindenkire szükségük van. Tudom, ott dolgoztam. Ő nem hologram.

 

- De az lesz.

 

Megrázom a fejem, szám belső felét harapdálom. Ujjaimmal kezdek játszani, minden porcikám perzsel, az idegszálaim kiélesednek, kezeim közt érzem az orvos torkát. Összeszorítom a fogam, kiráz a hideg a csikorgástól, amit kiad. Aztán olyat teszek, amit nem hittem volna soha, hogy fogok.

 

Ujjaimat begörbítem, kísérteties sikoly kíséretében ugrok Doktor Austinra. Körmeim arcába mélyesztem, ahogy a nem várt támadás során a földre borulunk. Másik kezem a torkára szorítom, bőröm alatt érzem liftező ádámcsutkáját. A szeme felfelé fordul, több a fehérje, mint az írisz.

 

Kezek tapadnak a derekam köré, felrántanak, visszatérnek az eddig kizárt hangok. Ordítozás, ami kétségtelenül Hardintől fakad, nyöszörgés, szirénázás. Sikolyok, amire a burok felé fordítjuk a fejünket. A 7.. akarom mondani Louis, minket figyel, szemei cikáznak köztünk, lábain áll. Tenyereit a burokra feszíti, arcán dühös fintor. Ököllel az üvegre csap, de vissza pattan róla.

 

- Ez mi? - sikítok fel most én, a hangom oktákkal magasabb, mint a megszokott. Kivergődök Hardin kezei közül, remegve figyelem a burkot, és azt, ami benne van, s valószínűleg eszméletlenül dühös. Riadtan lépek hátra.

 

- Felébresztetted! - üvölti Doktor Austin, torkát masszírozva halad a vezérlő pult felé. Louis sikítani kezd, amikor Doktor Austin megnyom egy lila gombot. Fekete folyadék vegyül a zöldbe, buborékok veszik körül Louist. Nyelek egyet. - Hardin, azonnal vidd ki!

 

Ellenkeznék, de Hardin szó nélkül kap fel a vállára, s cipel ki az ajtón. A hátát verem, miközben Louis sikolyait hallgatom.

- Tegyél le! Hardin Grey! Kurvára tegyél le! Nem mondom el többször!

 

- Fogd be, Mona. Kuss. Most az egyszer hallgass rám. Fogd be. - eltátom a szám, de hangok nem jönnek ki rajta. Hangosan szuszogok, ahogy a folyosón megáll egy barna ajtó előtt. Kitárja, letesz.

 

Dühösen meredek rá, készen, hogy megismertessem az öklömmel, de akkor mögém mutat. Megfordulok, nyikkanok egyet.

 

- Nem hiszem, hogy ott akartál maradni. - mondja, miközben az egyoldalú ablakhoz sétál. Lassú, lomha léptekkel követem, félve,  mintha bármikor betörhetne.

 

- Ez hihetetlen - csúszik ki ajkaim közül, riadtan húzódok közelebb Hardinhoz.

 

Louis egy újabb széket vág a földhöz, szemei véreresek, nyugtalan zokogás törik fel belőlem. Szaglászik, akár egy állat. Doktor Austin felé fordul, aki egy hosszú, elektrosokkos botot tart a kezében.

 

Louis oldalába nyomja.

 

Hardinhoz bújok.

 

 De annyira emberi volt..