NEGYEDIK FEJEZET

Negyedik fejezet

 

A szám “o” alakot formál, tenyerem izzad, ahogy a zöld folyadékkal telített burokra tapasztom. Apró nyögés hagyja el ajkaimat, mikor tekintetem a folyadékban kuporgó lényre szegezem. A 78-as a burok alján, egy hínárból kirakott vészekben fekszik, magzatpózban. Térdeit a mellkasához húzza, s átöleli őket karjával. Arcát térdeire borítja, így csak haja látszik ki, ami ide-oda lebeg. A testén különböző tetoválások pihennek, amit most már nem tartok furcsának. Hiszen ember.. Vagyis volt valamikor. Elszorul a szívem, a torkomban hatalmas gombóc nő. A lábam mintha összecsuklani akarna, meg-meg rogyadozik. Segélykérő pillantást vetek Hardinra, aki rögtön mellém lép, kezét a hátamra simítja.

 

Veszek egy mély levegőt, Doktor Austin felé fordulok, hátam ez eszméletlenül forró üvegnek vetve.

 

- Szedje ki. Nem teheti ezt. Vegye ki. Most! - kiálltok rá, a hangom hisztérikusan cseng, nem ismerek magamra. - Ez embertelen! Van magának erkölcse? Vegye ki, a kurva életbe! - könnycseppek gyülekeznek a szemem sarkában, elhomályosítva az előttem álló orvost. Megdörzsölöm az arcom, majd a szemem, de sírás nem hagy, apró könnyek gurulnak végig az arcomon.

 

- Mona, hé - Hardin magához ránt, szorosan ölel át, arcom a mellkasába fúrom. Nyelem a könnyeket, amik most a pólóját áztatják, nem akarok sírni előttük. Egyáltalán, miért tört rám? Nap, mint nap láttam ilyeneket, én voltam az, aki az emberi külsőjüket tervezte. Különféle hologramokkal dolgoztam, de az Istenit, ez egy ember!

 

- Eressze ki onnan, Doktor Austin - arcom erősebben fúrom a puha, pamut anyagba, hangom elfúl, kivehetetlen morgás marad csak, ami a torkomból feltörő zokogást tartja vissza.

 

- Sajnálom, Mona - beleszakad a szívem, ahogy ki mondja ezt a két mondatot. - Nem fejlett még ki teljesen. A bőre átlátszó, a teste erőtlen. Meghal, ha kiveszem a burokból. Nem vagyok hajlandó elveszíteni mégegyszer.

 

- Maga teljesen beteg - zokogom, megrázom a fejem.

 

- Én inkább aggódó apának mondanám magam. Két nappal hamarabb kelt ki, mint kellett volna neki. Holnap, tizenhárom óra, ötvennégy perckor kell önerőből kiszabadulnia. Az én kis Helgram-om - gügyög az üvegnek, mutatóujjával kopog rajta. Összeszorítom a szám, mielőtt egy ideges kiáltást hallatnék.

 

- Mi.. Mi az a Helgram? - igyekszem szabályozni a légzésem, de ahogy a burok alján kuporgóra nézek, a levegővétel is nehéznek bizonyul. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az-az alig huszonöt éves srác hologram legyen, egy pusztító.

 

- Ember és hologram keverék. Korcs. Helgram - felém fordul, de én nem vagyok képes levenni tekintetem a fiúról.

 

- Képes volt ezt tenni a fiával? És ha besorozzák? Akkor mit tesz? Márpedig be fogják, mert mindenkire szükségük van. Tudom, ott dolgoztam. Ő nem hologram.

 

- De az lesz.

 

Megrázom a fejem, szám belső felét harapdálom. Ujjaimmal kezdek játszani, minden porcikám perzsel, az idegszálaim kiélesednek, kezeim közt érzem az orvos torkát. Összeszorítom a fogam, kiráz a hideg a csikorgástól, amit kiad. Aztán olyat teszek, amit nem hittem volna soha, hogy fogok.

 

Ujjaimat begörbítem, kísérteties sikoly kíséretében ugrok Doktor Austinra. Körmeim arcába mélyesztem, ahogy a nem várt támadás során a földre borulunk. Másik kezem a torkára szorítom, bőröm alatt érzem liftező ádámcsutkáját. A szeme felfelé fordul, több a fehérje, mint az írisz.

 

Kezek tapadnak a derekam köré, felrántanak, visszatérnek az eddig kizárt hangok. Ordítozás, ami kétségtelenül Hardintől fakad, nyöszörgés, szirénázás. Sikolyok, amire a burok felé fordítjuk a fejünket. A 7.. akarom mondani Louis, minket figyel, szemei cikáznak köztünk, lábain áll. Tenyereit a burokra feszíti, arcán dühös fintor. Ököllel az üvegre csap, de vissza pattan róla.

 

- Ez mi? - sikítok fel most én, a hangom oktákkal magasabb, mint a megszokott. Kivergődök Hardin kezei közül, remegve figyelem a burkot, és azt, ami benne van, s valószínűleg eszméletlenül dühös. Riadtan lépek hátra.

 

- Felébresztetted! - üvölti Doktor Austin, torkát masszírozva halad a vezérlő pult felé. Louis sikítani kezd, amikor Doktor Austin megnyom egy lila gombot. Fekete folyadék vegyül a zöldbe, buborékok veszik körül Louist. Nyelek egyet. - Hardin, azonnal vidd ki!

 

Ellenkeznék, de Hardin szó nélkül kap fel a vállára, s cipel ki az ajtón. A hátát verem, miközben Louis sikolyait hallgatom.

- Tegyél le! Hardin Grey! Kurvára tegyél le! Nem mondom el többször!

 

- Fogd be, Mona. Kuss. Most az egyszer hallgass rám. Fogd be. - eltátom a szám, de hangok nem jönnek ki rajta. Hangosan szuszogok, ahogy a folyosón megáll egy barna ajtó előtt. Kitárja, letesz.

 

Dühösen meredek rá, készen, hogy megismertessem az öklömmel, de akkor mögém mutat. Megfordulok, nyikkanok egyet.

 

- Nem hiszem, hogy ott akartál maradni. - mondja, miközben az egyoldalú ablakhoz sétál. Lassú, lomha léptekkel követem, félve,  mintha bármikor betörhetne.

 

- Ez hihetetlen - csúszik ki ajkaim közül, riadtan húzódok közelebb Hardinhoz.

 

Louis egy újabb széket vág a földhöz, szemei véreresek, nyugtalan zokogás törik fel belőlem. Szaglászik, akár egy állat. Doktor Austin felé fordul, aki egy hosszú, elektrosokkos botot tart a kezében.

 

Louis oldalába nyomja.

 

Hardinhoz bújok.

 

 De annyira emberi volt..

HARMADIK FEJEZET

Hola senor y senorita!
Comó estas?
Igazából nem tudok spanyolul, de szerintem jól hangzik.
Ritkán szoktam a fejezetek elejére írni, de most úgy érzem, hogy kell. Nos, igen, visszatértem. Több, mint fél év után. Még mindig hiányzik kicsit az Elrabolva, gondolkodom is az újra íráson, de nem hiszem, hogy mostanában belefognék. Sosem fejeztem be egy történetemet sem, de ezt igenis be akarom. Nem teszek ígéreteket, holott nagyon szeretnék, de tudom, hogyha nem tartom be bűntudatom lesz. Szóval ez az új blogom, Louis Tomlinson fanfiction. The Vulnerable címmel, magyarul “A sebezhető”. Remélem tetszeni fog. Nem szeretnék spoilerezni, de annyit mindenképp elárulok, hogy Louis a következő részben már benne lesz, ha nem is annyira.. Nagyon. Úgy igazából a hetedik-nyolcadik fejezetre tervezem beleszőni jobban. Huh, nem akartam ennyit rizsázni, de látom sikerült. Még csak annyit, hogyha tetszett, avagy nem, hozzáfűzni valód van, vagy kérdésed, nyugodtan írj kommentet, nem harapok!:)


All the love, Rosalia.

Harmadik fejezet



Csendben, hátam mögött összefont karokkal figyelem Doktor Austint, ahogy szemöldökét ráncolva, meglehetősen dühösen néz rám. Orrlyukai kitágulnak, ahogy a levegőt kapkodja. Megszólalásig olyan, mint egy bika, aki mindjárt felnyársal. Azok után, amit elmondott arról, hogy mit tett a saját fiával, kinézek belőle bármit. Mi van, ha egy génmódosított Minótaurosz? Atyaég, Mona, nyugi.

És, akkor most én, hogy a fenébe közöljem vele, hogy az elvileg rég halott apám megjelent nálam, és azt mondta, hogy van ez a szaros kis notesz, amit meg kell szereznem, és elrejteni? Az pedig, hogy pont ott voltam, amikor a 78-as burka meghibásodott, tényleg véletlen egybeesés. Nem is tudtam róla, hogy ott van!

Oké, keringtek pletykák az irodában, miszerint van egy hologram srác, aki valami nagyon különleges, és, hogy ő a 78-as. De ennyi. Tényleg.

Beharapom az alsó ajkam, beszorítom a lábujjaimat s farkasszemet nézek Doktor Austinnal.

- Oké, huh, rendben, nyugodj le, haver - emelem magam elé a karom. Felvonja a szemöldökét, tagadhatatlanul megilletődött a haver megnevezésemen, de basszus, ez van, ha ideges vagyok! - Az van, hogy.. Szóval, én.. Csak. Jó, szóval az apám, akinek elvileg koporsóban kéne rohadnia, mert egy címeres barom, meglátogatott tegnap este, igen, jól hallod, és azt kérte, hogy hozzam el ezt a kis noteszt és rejtsem el.

Kifújom a tüdőmbe szoruló levegőt, tenyeremmel megdörzsölöm nyakam tövét, hogy elmúljon a szúró érzés.

- Véletlen egybeesés, hogy a 78-as burka is akkor szart be. Oké.

Mutató-, és hüvelykujjával összecsípi alsó ajkát.

- Azt mondod, hogy..

- Igen, azt, és ez csak ennyi, rendben?

Fusztráltan túrok a hajamba, össze-vissza kócolva az így is szedett vetett tincseket. Hogy nézhetek ki, Jesszus Krisztus! Jó, Mona, van nagyobb bajod.

- Hogy hívják apádat?

Megrágom magamban a választ, mielőtt kimondom, félre téve az olyan kérdéseket, mint például: Miért érdekli? Mit akar tőle?
Az ilyenek csak bonyolítják a helyzetet. Ráadásul halottnak kéne lennie, legalábbis az én forrásom szerint, szóval..

- Jeffrey Fawley - megvonom a vállam, igyekszek laza maradni. Ja, mert a szituáció engedi.

- Azt mondtad, Jeffrey Fawley?

- Miért akarja illetve ismétli meg minden mondatomat? Egek! - kezd ez a pasas marha idegesítő lenni. Huh.

- Ismerem Jeffrey Fawleyt - kezdi, és érzem, ez hosszú mese lesz. Igazából már így is tiszta meseszerű az egész, már csak azt várom, hogy mikor ugrik ki Ariel az egyik kanapé mögül. - A munkatársam volt.. Ő segített kifejleszteni a halált mellőző vérátömlesztést Louis-n, és ő csak.. Hiszen meghalt! Ott voltam a temetésen!

- Ja, én is kibaszottul ott voltam, érzéki csalódás, mi? Ráadásul az apám volt, egy munka centrikus faszfej, és még a szaros munkáját is én végzem halála után, pedig él, szóval hanyagolhatjuk a témát? Nekem is lenne pár kérdésem. Első: Hogy lehet, hogy csak a 78-as burka hibásodott meg? Kettő: Hogy van életben? A hibernáció be van tiltva, még a hologramoknál is. És három: Om.. Nem, ennyi.

Tekintete homályos, ahogy felül az asztalára. Vagy nagyon dühös, vagy fáradt. Esetleg mindkettő.

- Louis félig ember, hamarabb reagál. Három évig volt hibernálva, két hete került a Quentin Zenoba. Nem kellett volna még kikelnie. Ezt nem lehetett előre tudni. Ő az első hologram ember testben.

- Szóval..

- Nem, nem fog meghalni - olvas a gondolataimban? - Túléli. Nem fog emlékezni az előző életére, illetve.. Kiszámíthatatlan. Nem tudjuk. Lehet visszatérnek az emlékei, lehet nem. Végülis meghalt egyszer. Tudod, nagyon hasonlítasz Jeffre.

- Oh, na ne mondja! Az apám, nem? - egyszerűen nem tudok kedvesebb lenni.

Elfordítom a fejem, Hardin érdeklődő, zavaros szemeibe nézek. Megszorítja a vállam. Rá mosolygok.

- Látni akarom a 78-ast! - jelentem ki néhány percnyi, idegőrlő csend után.

- Kérlek, hívd Louisnak. Ez a neve. Louis Tomlinson.

Bólintok. - Akkor, oda visz, vagy mi lesz?

MÁSODIK FEJEZET

Összeszorítom a szám, igyekszem kiszűrni a kiabálást, és felismerni egy, csak egy olyan hangot, akit ismernék. A szememen mintha tonnás súly ülne, erőfeszítésbe kerül, mire sikerül megrebegtetnem. S akkor is csak a végtelen fehérség fogad, pislogok párat, felsóhajtok, ahogy mozgó, színes foltok jelennek meg előttem. A látásom homályos, mintha szemüvegre lenne szükségem, de nincs, így elfog a rémület.
- Hardin! Hardin! - bepánikolok, kezemmel a lila hajú fiút keresem, kitapogatom a jobb oldalamon lévő kis éjjeli szekrényt. Belekapaszkodok, letornázom magam az ágyról, neki dőlök a falnak. Hideg és fém. - Hardin! - kétségbeesetten kántálom a nevét, fogaimat ajkamba mélyesztem. - Hardin!
- Itt vagyok, nyugodj meg - a hang irányába kapom a fejem, halkan szuszogok. Levegő ki-be; ki-be; ki-be.
- Hardin? Nem látok! - elszorul a torkom, a gyomrom mazsolányi méretűre zsugorodik. Képes lennék kiadni magamból még azt is, ami nincs bennem. - Segíts - hisztérikusan törnek elő belőlem a szavak, körmöm a tenyerembe vájom.
- Itt vagyok, Mona, nyugodj meg - megérzem tenyerét felkaromon, óvatosan húz magához, én pedig átölelem a derekát. Arcom mellkasába fúrom, érdes vegyszer illata van, és egy kis ibolya. Ha nem a legjobb barátom illata lenne, biztos elhánynám magam. - Sss - kezével a hajam simogatja. - Nem lesz semmi baj, ez a gyógyszer mellékhatása, amit Doktor Austin adott. El fog múlni - biztatóan megszorítja a vállam, majd eltol magától. Még mindig foltos minden.
- Milyen gyógyszer? Ki az a Doktor Austin? Mi történt velem? És a laborral? A hologram jól van? Hol vagyok? - a kérdések elhamarkodottan csúsznak ki a számon, mert egyszer sem biztos, hogy mindenre tudni akarom a választ. Mi van ha meghaltam? Ha csak álmodok? Oké, nyugi.
- Doktor Austin a hologrammok kutatója. Mérges gázt lélegeztél be, folyékony gyógyszert adott neked, hogy kitisztítsa a véred.. - hallom, ahogy Hardin nagy levegőt vesz, hogy folytassa. - A hologramnak semmi baja, megmentetted. És hogy hol vagy? A föld alatt.
Pislogok egyet-kettőt, igyekszem magamba fogadni a hallott információkat. Megmozgatom a nyakam, majd Hardinra nézek - legalábbis oda, ahol szerintem van.
- Látni akarom.
- Mona, egyenlőre jöjjön vissza a látásod, oké? Az állapotod még közel sem olyan stabil, mint ami..
- Nem érdekel! - vágok a szavába. - Most azonnal oda viszel hozzá, Hardin Grey, világos?
- Látsz valamit? - kérdezi, hangjából süt az aggodalom.
- Igen - hazudom, megvakarom arcom jobb oldalát. - Látok.
Pislogok még párat, ahogy elkapja a csuklóm, és enyéim közé fűzi az ujjait. Hálásan elmosolyodom, remélem látja, ha én már nem őt. Elindulunk, véleményem szerint egy folyosón, meztelen talpam csattog a kövön. Közelebb bújok Hardinhoz, igyekezve arra koncentrálni, hogy ne essek pofára. Megkönnyebbülten teszek bátrabb lépéseket, mikor a látásom fokozatosan világosabb és élesebb lesz.
Kíváncsian tekintek fel Hardinra, lila haja most is oldalra simul, zöldesbarna szemei mosolyognak, a szája belsejét rágja. Rám néz, küldd egy futó mosolyt, aztán belök egy nagy vasajtót. Megáll, a szobában tartózkodó férfire pillant, aki háttal áll nekünk. - Doktor Austin, itt van Mona Fawley. Ő hozta ki a 78-ast.
A doki megpördül, kék szemeit azonnal rám szegezi, tetőtől-talpig felmér. Elvörösödöm, egyik lábamról a másikra állva fordulok Hardin felé. - Láthatom végre? - suttogom neki.
Doktor Austin elindul felém, a vállamra teszi a kezét. - Szervusz. Doktor Troy Austin vagyok. Nyugodtan hívj csak Troynak. - bólintok. - Köszönöm, hogy megmentetted a fiam! - rám mosolyog, nekem pedig leesik az állam. A mi..
- A fia? A 78-as? Ő egy hologram, nem lehet a fia! - a számra szorítom a tenyerem.
- Nem egészen. - Elindul egy fehér asztal felé, amin fehér laptop pihen. Pötyög rajta valamit, addig esélyem van felmérni a nem túl tágas szobát. Dolgozó szobának tűnik a kávébarna falakkal és parketta alapzattal. Nincs rajta ablak, csak két fehér fotel és egy kanapé, a szemközti falon egy nagy, fehér tábla és jobbra végig tölgyfa szekrények. Kifejezetten olyan, mint egy elkeseredett tudós bunkerja, akinek jó az ízlése.
- Mint látod - zökkent ki a hangja, így kötelességem rá nézni. - ez itt Louis. - a fehér táblára mutat, amint tényleg a 78-as hologram van, de egészen.. Más. Vigyorog, a szemei ráncokba szaladnak és egyszerűen olyan jóképű, hogy eláll a szavam. Egy fehér poharat tart az egyik kezében, a másikban pedig egy szál égő cigarettát. Erről jut eszembe; nekem is jól jönne egy. - Itt még ember volt.
- De hogy lett hologram? - vágok a szavába illetlenül. Rossz szokás.
- Nos, igen. - behunyja a szemét, mint aki rossz emlékeket idéz fel. - Autóbalesetben.. Meghalt.
- De..
- Hadd fejezem be - szemei kipattannak, csendre int. - Nem bírtam elviselni, hogy elveszítsem, szóval a vérét felcseréltem a hologrammok fő alkotóelemével.
- De az is vér - értetlenül vizsgálom az arcát.
- De nem akármilyen. - Újra nyomkodni kezd. - A hologramok vére más. Ők szinte sebezhetetlenek, azonnal begyógyulnak. Bonyolultak. Erősek.
- Fél ember, fél hologramot csinált a fiából! - hírtelen nem tudom, hogy elszörnyedjek és elhányjam magam a sokktól, vagy tapsoljak a morbid, ámde zseniális ötlet miatt.
- Ahogy mondod - felém fordul. - Most viszont te tartozol nekem magyarázattal.
- Mégis..
Nem hagyja, hogy befejezzem:
- Hogy kerültél pont akkor oda, mikor meghibásodott az egyik burok? - vádlón méreget, az ereimben megfagy a vér.
- Én csak.. Kerestem valamit. - beharapom az alsó ajkam. Basszus.
- Mit?
Oldalra fordítom a fejem, kezemmel megtapogatom a ruhámat. Eltűnt!
- Adja vissza! - teszek felé egy lépést. - Az-az enyém!
- Hol szerezted? - meglóbálja bal kezét, amiben ott pihen a fekete kis notesz.
- Kaptam.
- Kitől?
Megrázom a fejem.
- Mona, kitől van? - hangja dühös, szemei szikrákat szórnak, akaratlanul teszek hátra egy lépést.
- Doktor Austin, kérem..
- Fogd be, Hardin! - mordul rá a férfi. - Mona?
- Semmi köze hozzá! - fortyanok fel.
- De, van. Ugyanis ez az enyém. Én írtam. Újra kérdezem. Hogy került hozzád, és mit csináltál ott?

ELSŐ FEJEZET

Megfogom a nyakamban lógó mágneses kártyát és végig húzom a falból kiálló ellenőrző táblán. A nagy fém ajtó kitárul én pedig belépek a hatalmas terembe. Vegyszer, dohos víz és izzadtság szagának keveréke kúszik az orromba, ami tüsszentére késztet. Megtörlöm az orrom, igyekszem ritkábban és kevesebb levegőt venni. Nos, nem sikerül. Fülem mögé tűröm egy kósza hajtincsem, majd beljebb sétálok, igyekezve nem foglalkozni az engem vizslató, burokba zárt szempárokkal. A hideg vígan futkos a gerincemen, ahogy a szoba végébe sietek, kizárva minden nemű, riasztó vagy fenyegető gondolatot. Veszek egy mély levegőt, és remegő kezekkel írom be a négy jegyű kódot.
Bíp.
Felvonom a szemöldököm, újra próbálkozom. 4-5-6-3.
Bíp.
- Mi a fene? - suttogom magam elé, egyre csak nyomkodva a gombokat. A tizenhatodik csipogás után idegesen csapok a gépre, ajkaimat vékony, reszkető vonallá préselve. - Engedj már be!
Mintha egy varázsszóra történne, az ajtók kinyílnak, gomolygó füstöt átengedve hozzám. Kezemmel eltakarom az orromat meg a szám, úgy nyomakodok be a füsttel telített terembe. Mintha mindent szürke függönyön keresztül látnék, marja a szemem. Köhögés tör fel tüdőmből, olyasmi, mint amikor dohányzás közben félre nyeljük a nikotinos füstöt. De ez rosszabb.
Kaparja a torkom, a falra simulva haladok előre. Hunyorgok, emelném a lábam, de valami elkapja. Felsikoltok, megrántom a lábam, de a kéz nem engedi, rá irányítom a tekintetem. Egy, a burokból kiszabadult hímnemű hologram kapaszkodik a bokámba, halkan nyöszörög. Leguggolok, ujjaimat a nyakán vergődő érre szorítom. Lassan pumpál, épp csak, hogy érzem. Megragadom a vállai alatt, a bőre csúszós és nyálkás ahogy igyekszem felemelni.
Talpra állítom, tenyerem alatt lüktetnek az izmai, bőre néhol még kissé átlátszó, itt-ott tinta fedi. Biztos ő a 78-as. Magamban felvonom a szemöldököm, ajkam beharapva húzom a kijárat felé. Körülöttünk fuldokló, vonagló hologrammok lesnek minket, fogadni mernék, hogy mikor bejöttem nem voltak itt. Elfordítom a fejem, jobban kapaszkodok a kezeim közt vergődő férfiba. Megbotlok, épp csak sikerül megtartanom magam, a mennyezet újabb füst adagokat zúdít ránk, a falak megremegnek. Esetlenül vonszolom magam után, a súlya legalább kétszer annyi, mint az enyém, és csúszós bőre sem épp segít a tartásban.
Imákat mormolok el, mikor kiérünk a füstmezőről és sikerül bezárnom magam mögött a hatalmas fémajtót. Neki vetem a hátam, lassan csúszok le rajta, a hologramot szorosan tartva. A szellőzőből büdös szag szivárog a levegőbe, mintha mérges gáz lenne. Befogom az orrom, előkotorom a telefonom és bepötyögöm az első hasznos számot, ami eszembe jut.
- Igen?
- Hardin, Mona vagyok. A G szektorban ragadtam a 78-as hologrammal. - Köhögés törik fel ajkaim közül. - Mindenhol füst van, nem tudunk kijutni..
- Azt mondtad, 78-as? Azonnal ott vagyok! - azzal bontja a vonalat. Magam mellé eresztem a kezem, míg másikkal a hologram hátát tartom. Kék szemei engem viszlatnak, kivételesen emberinek tűnik.
Mert annak teremtették.
Megrázom a fejem, pulóverem ujjával eltakarom az orr-, és szájnyílását. Furcsa módon nem köhög, ezért teljesen kétségbeesek, amikor lehunyja a szemét.
- Hé, hé - mozgatom meg a fejét, nagyot szippant az orrára szorított anyagon keresztül. Felsóhajtok, figyelmem a liftre fordítom, ami most a szokásos csilingelést félretéve áll meg, a lámpák pislákolni kezdenek.
Áramszünet?
Magas, szikár, fehér köpenyes alak száll ki belőle, sötét lila hajáról ismerem csak meg Hardint. A nyugalom lassan árad szét ereimben, a szívem is a megszokott ütemét veri, egészen addig, amíg a szellőzőkből maró füst nem tör elő.
- Hardin - szólítom, mikor elém ér. - Vidd a hetvennyolcast - megemelem az ölemben fekvő hologramot. Hardin a teste alá csúsztatja karjait, majd ölbe véve indul vissza a lifthez. Útközben visszafordul hozzám.
- Mit csinálsz? Gyere!
- El kell valamit.. Intéznem - feltuszkolom magam, alkarommal takarva arcomat, hunyorogva indulok meg az üvegszekrények felé. Kinyitom a vitrint, bőszen kutatom benne a kis noteszt, de nincs ott. Hol van?
- Mona Fawley, kotródj be a liftbe! - kiált rám Hardin, ahogy a belső szobában felrobban valami. Megremegnek a falak, vakolat és festékpor zúdul a fejünkre.
- De itt kell lennie.. - kinyitom a második szekrényt, majd a harmadikat. Felkotrom a papírokat, ujjam puha borításos könyvbe akad. Megmarkolom, pont, mikor Hardin elkapja a derekam és a lift felé cipel. Pulcsim alá rejtem a noteszt, eltakarom az arcomat.
Hardin letesz a lift padlójára, és megnyomja a nullás gombot.
A tükörfalnak dőlök, köhögőroham tör rám, ragacsos, meleg anyag ömlik a tenyerembe. Rá pillantok, a felköhögött vér a padlóra csepeg, megtörlöm a számat.
- Jézusom, Mona, jól vagy?
Távolról érzekelem Hardin rémült hangját. Térdeim megrogynak, Hardin tökéletes reflexének köszönhető, hogy képes elkapni időben. - Mona? Mona!
Homályosul a lift fehér fémfala. Ráhunyorgok, fekete, piros és kék szikrák pattognak a szemem előtt. Megráznám a fejem, de nem vagyok képes mozdítani, mintha villámok csapkodnának benne.
- Mona, bazdmeg! Hallasz?
Már nem hallom.

PROLÓGUS

Megfogom a kezét, és az ajkamhoz emelem. Minden ujjbegyére nyomok egy csókot, fojtatva a tenyerével, csuklójával, vállával, kulcscsontjával, nyakával, állával. Súrolom alsó ajkát, orrom az övének dörzsölöm, meleg, heves és mentolos lehellete csiklandozza arcomat. Szemhéjai megrebbennek, aprót sóhajt. Tengerszín szemeit enyémekbe fúrja, bal karja hátamra simul, s közel ránt magához. Közelebb, mint ahogy eddig voltam. Eddig is közel voltam hozzá.
Jobb karját fenekem alá helyezi, feljebb tol, miközben összezárja alattam lábait, hogy az ölében üljek, ne az ágyon. Mellkasára bújok, az illata megbódít, zöld füvet s csodálatosan kék eget látok magam előtt. Ő is csodálatos.
Szoros ölelésben tart, szinte már fulldoklom, de abban a pillanatban csak a tökéletes közelsége jár a fejemben. Megborzongok, ahogy ajkai súrolják a fülcimpám. Kellemesen bizserget, ahogy alsó ajkával piszkálja, majd arcát a hajamba fúrja. Telt ajkait mormogás hagyja el, szavakká formálódva.
- Szeretlek.
Nyelek, a szívem liftezik a torkomban. Sohasem mondta még nekem, hogy szeret. Soha. Egyszer sem.
Összeszorítom a szám, egy keskeny vonallá préselve. Biztos vagyok magamban, benne, bízom, és.. A kurva életbe is, kibaszottul szeretem!
- Én is szeretlek, Louis.