MÁSODIK FEJEZET

Összeszorítom a szám, igyekszem kiszűrni a kiabálást, és felismerni egy, csak egy olyan hangot, akit ismernék. A szememen mintha tonnás súly ülne, erőfeszítésbe kerül, mire sikerül megrebegtetnem. S akkor is csak a végtelen fehérség fogad, pislogok párat, felsóhajtok, ahogy mozgó, színes foltok jelennek meg előttem. A látásom homályos, mintha szemüvegre lenne szükségem, de nincs, így elfog a rémület.
- Hardin! Hardin! - bepánikolok, kezemmel a lila hajú fiút keresem, kitapogatom a jobb oldalamon lévő kis éjjeli szekrényt. Belekapaszkodok, letornázom magam az ágyról, neki dőlök a falnak. Hideg és fém. - Hardin! - kétségbeesetten kántálom a nevét, fogaimat ajkamba mélyesztem. - Hardin!
- Itt vagyok, nyugodj meg - a hang irányába kapom a fejem, halkan szuszogok. Levegő ki-be; ki-be; ki-be.
- Hardin? Nem látok! - elszorul a torkom, a gyomrom mazsolányi méretűre zsugorodik. Képes lennék kiadni magamból még azt is, ami nincs bennem. - Segíts - hisztérikusan törnek elő belőlem a szavak, körmöm a tenyerembe vájom.
- Itt vagyok, Mona, nyugodj meg - megérzem tenyerét felkaromon, óvatosan húz magához, én pedig átölelem a derekát. Arcom mellkasába fúrom, érdes vegyszer illata van, és egy kis ibolya. Ha nem a legjobb barátom illata lenne, biztos elhánynám magam. - Sss - kezével a hajam simogatja. - Nem lesz semmi baj, ez a gyógyszer mellékhatása, amit Doktor Austin adott. El fog múlni - biztatóan megszorítja a vállam, majd eltol magától. Még mindig foltos minden.
- Milyen gyógyszer? Ki az a Doktor Austin? Mi történt velem? És a laborral? A hologram jól van? Hol vagyok? - a kérdések elhamarkodottan csúsznak ki a számon, mert egyszer sem biztos, hogy mindenre tudni akarom a választ. Mi van ha meghaltam? Ha csak álmodok? Oké, nyugi.
- Doktor Austin a hologrammok kutatója. Mérges gázt lélegeztél be, folyékony gyógyszert adott neked, hogy kitisztítsa a véred.. - hallom, ahogy Hardin nagy levegőt vesz, hogy folytassa. - A hologramnak semmi baja, megmentetted. És hogy hol vagy? A föld alatt.
Pislogok egyet-kettőt, igyekszem magamba fogadni a hallott információkat. Megmozgatom a nyakam, majd Hardinra nézek - legalábbis oda, ahol szerintem van.
- Látni akarom.
- Mona, egyenlőre jöjjön vissza a látásod, oké? Az állapotod még közel sem olyan stabil, mint ami..
- Nem érdekel! - vágok a szavába. - Most azonnal oda viszel hozzá, Hardin Grey, világos?
- Látsz valamit? - kérdezi, hangjából süt az aggodalom.
- Igen - hazudom, megvakarom arcom jobb oldalát. - Látok.
Pislogok még párat, ahogy elkapja a csuklóm, és enyéim közé fűzi az ujjait. Hálásan elmosolyodom, remélem látja, ha én már nem őt. Elindulunk, véleményem szerint egy folyosón, meztelen talpam csattog a kövön. Közelebb bújok Hardinhoz, igyekezve arra koncentrálni, hogy ne essek pofára. Megkönnyebbülten teszek bátrabb lépéseket, mikor a látásom fokozatosan világosabb és élesebb lesz.
Kíváncsian tekintek fel Hardinra, lila haja most is oldalra simul, zöldesbarna szemei mosolyognak, a szája belsejét rágja. Rám néz, küldd egy futó mosolyt, aztán belök egy nagy vasajtót. Megáll, a szobában tartózkodó férfire pillant, aki háttal áll nekünk. - Doktor Austin, itt van Mona Fawley. Ő hozta ki a 78-ast.
A doki megpördül, kék szemeit azonnal rám szegezi, tetőtől-talpig felmér. Elvörösödöm, egyik lábamról a másikra állva fordulok Hardin felé. - Láthatom végre? - suttogom neki.
Doktor Austin elindul felém, a vállamra teszi a kezét. - Szervusz. Doktor Troy Austin vagyok. Nyugodtan hívj csak Troynak. - bólintok. - Köszönöm, hogy megmentetted a fiam! - rám mosolyog, nekem pedig leesik az állam. A mi..
- A fia? A 78-as? Ő egy hologram, nem lehet a fia! - a számra szorítom a tenyerem.
- Nem egészen. - Elindul egy fehér asztal felé, amin fehér laptop pihen. Pötyög rajta valamit, addig esélyem van felmérni a nem túl tágas szobát. Dolgozó szobának tűnik a kávébarna falakkal és parketta alapzattal. Nincs rajta ablak, csak két fehér fotel és egy kanapé, a szemközti falon egy nagy, fehér tábla és jobbra végig tölgyfa szekrények. Kifejezetten olyan, mint egy elkeseredett tudós bunkerja, akinek jó az ízlése.
- Mint látod - zökkent ki a hangja, így kötelességem rá nézni. - ez itt Louis. - a fehér táblára mutat, amint tényleg a 78-as hologram van, de egészen.. Más. Vigyorog, a szemei ráncokba szaladnak és egyszerűen olyan jóképű, hogy eláll a szavam. Egy fehér poharat tart az egyik kezében, a másikban pedig egy szál égő cigarettát. Erről jut eszembe; nekem is jól jönne egy. - Itt még ember volt.
- De hogy lett hologram? - vágok a szavába illetlenül. Rossz szokás.
- Nos, igen. - behunyja a szemét, mint aki rossz emlékeket idéz fel. - Autóbalesetben.. Meghalt.
- De..
- Hadd fejezem be - szemei kipattannak, csendre int. - Nem bírtam elviselni, hogy elveszítsem, szóval a vérét felcseréltem a hologrammok fő alkotóelemével.
- De az is vér - értetlenül vizsgálom az arcát.
- De nem akármilyen. - Újra nyomkodni kezd. - A hologramok vére más. Ők szinte sebezhetetlenek, azonnal begyógyulnak. Bonyolultak. Erősek.
- Fél ember, fél hologramot csinált a fiából! - hírtelen nem tudom, hogy elszörnyedjek és elhányjam magam a sokktól, vagy tapsoljak a morbid, ámde zseniális ötlet miatt.
- Ahogy mondod - felém fordul. - Most viszont te tartozol nekem magyarázattal.
- Mégis..
Nem hagyja, hogy befejezzem:
- Hogy kerültél pont akkor oda, mikor meghibásodott az egyik burok? - vádlón méreget, az ereimben megfagy a vér.
- Én csak.. Kerestem valamit. - beharapom az alsó ajkam. Basszus.
- Mit?
Oldalra fordítom a fejem, kezemmel megtapogatom a ruhámat. Eltűnt!
- Adja vissza! - teszek felé egy lépést. - Az-az enyém!
- Hol szerezted? - meglóbálja bal kezét, amiben ott pihen a fekete kis notesz.
- Kaptam.
- Kitől?
Megrázom a fejem.
- Mona, kitől van? - hangja dühös, szemei szikrákat szórnak, akaratlanul teszek hátra egy lépést.
- Doktor Austin, kérem..
- Fogd be, Hardin! - mordul rá a férfi. - Mona?
- Semmi köze hozzá! - fortyanok fel.
- De, van. Ugyanis ez az enyém. Én írtam. Újra kérdezem. Hogy került hozzád, és mit csináltál ott?