NEGYEDIK FEJEZET

Negyedik fejezet

 

A szám “o” alakot formál, tenyerem izzad, ahogy a zöld folyadékkal telített burokra tapasztom. Apró nyögés hagyja el ajkaimat, mikor tekintetem a folyadékban kuporgó lényre szegezem. A 78-as a burok alján, egy hínárból kirakott vészekben fekszik, magzatpózban. Térdeit a mellkasához húzza, s átöleli őket karjával. Arcát térdeire borítja, így csak haja látszik ki, ami ide-oda lebeg. A testén különböző tetoválások pihennek, amit most már nem tartok furcsának. Hiszen ember.. Vagyis volt valamikor. Elszorul a szívem, a torkomban hatalmas gombóc nő. A lábam mintha összecsuklani akarna, meg-meg rogyadozik. Segélykérő pillantást vetek Hardinra, aki rögtön mellém lép, kezét a hátamra simítja.

 

Veszek egy mély levegőt, Doktor Austin felé fordulok, hátam ez eszméletlenül forró üvegnek vetve.

 

- Szedje ki. Nem teheti ezt. Vegye ki. Most! - kiálltok rá, a hangom hisztérikusan cseng, nem ismerek magamra. - Ez embertelen! Van magának erkölcse? Vegye ki, a kurva életbe! - könnycseppek gyülekeznek a szemem sarkában, elhomályosítva az előttem álló orvost. Megdörzsölöm az arcom, majd a szemem, de sírás nem hagy, apró könnyek gurulnak végig az arcomon.

 

- Mona, hé - Hardin magához ránt, szorosan ölel át, arcom a mellkasába fúrom. Nyelem a könnyeket, amik most a pólóját áztatják, nem akarok sírni előttük. Egyáltalán, miért tört rám? Nap, mint nap láttam ilyeneket, én voltam az, aki az emberi külsőjüket tervezte. Különféle hologramokkal dolgoztam, de az Istenit, ez egy ember!

 

- Eressze ki onnan, Doktor Austin - arcom erősebben fúrom a puha, pamut anyagba, hangom elfúl, kivehetetlen morgás marad csak, ami a torkomból feltörő zokogást tartja vissza.

 

- Sajnálom, Mona - beleszakad a szívem, ahogy ki mondja ezt a két mondatot. - Nem fejlett még ki teljesen. A bőre átlátszó, a teste erőtlen. Meghal, ha kiveszem a burokból. Nem vagyok hajlandó elveszíteni mégegyszer.

 

- Maga teljesen beteg - zokogom, megrázom a fejem.

 

- Én inkább aggódó apának mondanám magam. Két nappal hamarabb kelt ki, mint kellett volna neki. Holnap, tizenhárom óra, ötvennégy perckor kell önerőből kiszabadulnia. Az én kis Helgram-om - gügyög az üvegnek, mutatóujjával kopog rajta. Összeszorítom a szám, mielőtt egy ideges kiáltást hallatnék.

 

- Mi.. Mi az a Helgram? - igyekszem szabályozni a légzésem, de ahogy a burok alján kuporgóra nézek, a levegővétel is nehéznek bizonyul. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az-az alig huszonöt éves srác hologram legyen, egy pusztító.

 

- Ember és hologram keverék. Korcs. Helgram - felém fordul, de én nem vagyok képes levenni tekintetem a fiúról.

 

- Képes volt ezt tenni a fiával? És ha besorozzák? Akkor mit tesz? Márpedig be fogják, mert mindenkire szükségük van. Tudom, ott dolgoztam. Ő nem hologram.

 

- De az lesz.

 

Megrázom a fejem, szám belső felét harapdálom. Ujjaimmal kezdek játszani, minden porcikám perzsel, az idegszálaim kiélesednek, kezeim közt érzem az orvos torkát. Összeszorítom a fogam, kiráz a hideg a csikorgástól, amit kiad. Aztán olyat teszek, amit nem hittem volna soha, hogy fogok.

 

Ujjaimat begörbítem, kísérteties sikoly kíséretében ugrok Doktor Austinra. Körmeim arcába mélyesztem, ahogy a nem várt támadás során a földre borulunk. Másik kezem a torkára szorítom, bőröm alatt érzem liftező ádámcsutkáját. A szeme felfelé fordul, több a fehérje, mint az írisz.

 

Kezek tapadnak a derekam köré, felrántanak, visszatérnek az eddig kizárt hangok. Ordítozás, ami kétségtelenül Hardintől fakad, nyöszörgés, szirénázás. Sikolyok, amire a burok felé fordítjuk a fejünket. A 7.. akarom mondani Louis, minket figyel, szemei cikáznak köztünk, lábain áll. Tenyereit a burokra feszíti, arcán dühös fintor. Ököllel az üvegre csap, de vissza pattan róla.

 

- Ez mi? - sikítok fel most én, a hangom oktákkal magasabb, mint a megszokott. Kivergődök Hardin kezei közül, remegve figyelem a burkot, és azt, ami benne van, s valószínűleg eszméletlenül dühös. Riadtan lépek hátra.

 

- Felébresztetted! - üvölti Doktor Austin, torkát masszírozva halad a vezérlő pult felé. Louis sikítani kezd, amikor Doktor Austin megnyom egy lila gombot. Fekete folyadék vegyül a zöldbe, buborékok veszik körül Louist. Nyelek egyet. - Hardin, azonnal vidd ki!

 

Ellenkeznék, de Hardin szó nélkül kap fel a vállára, s cipel ki az ajtón. A hátát verem, miközben Louis sikolyait hallgatom.

- Tegyél le! Hardin Grey! Kurvára tegyél le! Nem mondom el többször!

 

- Fogd be, Mona. Kuss. Most az egyszer hallgass rám. Fogd be. - eltátom a szám, de hangok nem jönnek ki rajta. Hangosan szuszogok, ahogy a folyosón megáll egy barna ajtó előtt. Kitárja, letesz.

 

Dühösen meredek rá, készen, hogy megismertessem az öklömmel, de akkor mögém mutat. Megfordulok, nyikkanok egyet.

 

- Nem hiszem, hogy ott akartál maradni. - mondja, miközben az egyoldalú ablakhoz sétál. Lassú, lomha léptekkel követem, félve,  mintha bármikor betörhetne.

 

- Ez hihetetlen - csúszik ki ajkaim közül, riadtan húzódok közelebb Hardinhoz.

 

Louis egy újabb széket vág a földhöz, szemei véreresek, nyugtalan zokogás törik fel belőlem. Szaglászik, akár egy állat. Doktor Austin felé fordul, aki egy hosszú, elektrosokkos botot tart a kezében.

 

Louis oldalába nyomja.

 

Hardinhoz bújok.

 

 De annyira emberi volt..