ÖTÖDIK FEJEZET

Ötödik fejezet

Elszörnyedve, arcomat kezeimbe temetve csúszok le a fal mentén. Mély levegőket veszek, hátha az segít, de nincs így, csak mégtöbbre szomjazom. Összeszorítom a szemem, a gyomrom bukfenceket vet. Mintha minden, amiben hittem volna, egy pillanat alatt foszlott volna semmivé. De végülis így volt. Az az ember szörnyeteget csinált egy fiatal srácból, aki előtt ott volt az egész élete. Nem, halott volt. Meg kellett volna halnia! Most a föld alatt kellene feküdnie, nem pedig tombolni és rombolni. Doktor Austin megtörte a természet rendjét, ráadásul ez teljesen illegális és törvényellenes. Mi lesz, ha kiderül, hogy ez létezik? És, ha tudni fogják, hogy tudtam róla? És Hardin? El kell innen tűnnünk. Nem érdekel apa, nem érdekel Louis, sem Doktor Austin. Nem akarok börtönbe kerülni. Nem fogok.

Felemelem a fejem, tekintetem Hardinéba fúrom. - Elmegyünk - jelentem ki szárazon. Meglepődik, arcára egyfajta tiltakozás ül ki, fejét azonnal nemlegesen rázza.

- Felejtsd el. Segítenünk kell. Apád is ezt akarná - kezeit összefonja mellkasán, merőn néz rám.

- Teszek rá magasból, hogy apám mit akarna - fakadok ki, a torkom elszorul. - El kell innen tűnnünk, amíg még lehet, Hardin. Börtön lesz a vége.

- Erre pedig én teszek - fusztráltan a hajába túr, szemei dühösen villannak rám. - Mi van veled? Sohasem futamodtál meg, Mona. Most miért? Életemben először helyesen akarok cselekedni, és úgy érzem, most ez a helyes. Te is tudod. Segítenünk kell, hogy normális élete lehessen. Ránk van szüksége, nem pedig egy megszállott tudós-apára - fejezi be kismonológját, ujjait összefűzi háta mögött.

Megilletődve nézek rá, s kissé idegesen, habár tudom, hogy teljes mértékben igaza van. Megdörzsölöm az arcom, ajkamba harapok.

- Ne-nem.. én elmegyek, Hardin. - Lassan felkászálódok a fal tövéből, izzadt tenyerem nadrágomba törlöm. Akaratlanul is a nagyablakra téved pillantásom, összerándul a gyomrom a túloldalon fekvő férfi láttán. A teste ráng, a szemei fennakadtak. Mintha nem is ember, vagy olyasmi lenne, hanem egy egészen más, földöntúli lény. Valami, amivel nem akarok találkozni egyedül.

- Mona, kérlek.. - könyörgőn néz rám, kezeit összecsapja maga előtt, mintha imádkozni akarna azért, hogy maradjak. - Tudunk rajta segíteni.

- Hogy? - kérdezem. - Ez egy szörny.

- Nem szörny. Nem hallgattad meg Doktor Austint. Még nem kellett volna kikelnie, ezáltal nem fejlődött még ki teljesen az agya. A barázdái olyan laposak még, mint egy papírlap. Ez nem lesz mindig így. Emberibb lesz, mint valaha. Okosabb és erősebb. Könyörgöm neked, Mona, hogy maradj. Nem mehetsz el. Én kérlek.

Veszek egy mély levegőt. Jártatom az agyam. Osztok és szorzok. Ha maradok, akkor valószínűleg apám nyomdokaiba léphetek és részese lehetek valami újnak, egy áttörésnek. Ezzel szemben börtönbe is kerülhetek. Viszont ha elmegyek, újra élhetem a normális életem, szabadon, hologram hibridek és őrült orvosok nélkül. Emellett Hardin örökre megutál, és elveszítem a legfontosabb embert a kibaszott életemben.

- Miért ilyen fontos ez neked? Az apád miatt, Hardin?

Leül a földre, kezeivel végigtúr lila árnyalatú haján.

- Doktor Austin szerint még meglehet menteni. Nem halt meg, csak haldoklik. Egy kis hologram vér az ő emberijébe, és három év múlva vissza kaphatom az apámat, Mona. Nekem ez ennyit megér. Meglátom mi lesz Louisval, és ha..

- ..sikerül, holgremet csinálsz apádból - fejezem be helyette a mondatot. Bólint, én pedig leguggolok elé. - Figyelj. Maradok, és segítek, de ha bármi rosszul sül el.. Mi - mutatok rá, majd magamra. - lelépünk, világos? Azonnal, egy szó nélkül.

Hálásan néz rám, karjait körém fonja és a vállaimra borul. Megsimítom a hátát, arcomat nyakába fúrom és veszek egy mély levegőt.


Ennyit még megtehetek..