HATODIK FEJEZET

Hatodik fejezet

Két nappal később

A hasamra fordulok, érzem, ahogy a takaró lehullik rólam. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vissza húzzam, helyette felnyögök és igyekszem vissza aludni. Kevés sikerrel. Az elmúlt két napon gondolkodom, igazából nem volt semmi érdekes. Louis újbóli kiszökése - ha fogalmazhatok így - óta nem beszéltem Doktor Austinnal, szinte egész nap a szobámban ültem. Hardin bejött hozzám néha, hozott enni, de se étvágyam se erőm nem volt. A hibriden kattogott az agyam, hogy mi lesz ha kikel, hogy mi lesz, ha rájönnek, hogy létezik. Olyan sok a ha és a kérdés, és annyira nincs válasz semmire, hogy az örjítő. Én csak normális életet akartam, hologramok és apám nélkül, tudósok és tervek nélkül. Hát nem jött össze. Akárhányszor erre gondolok csak még elkeseredettebb leszek. Hardin miatt csinálom, miatta vagyok még itt. Nekem már csak ő maradt.


Anyám le se szarja a fejemet apa halála óta, bezzeg ha tudná, hogy él! Apám pedig a másik fele, még halála után is dolgozik, vagy szarba kever engem. Mert ugye én nem csinálok magamnak elég bajt. Nem, kell ez még. Ráadásul a kreditjeim sem lesznek meg, ha nem megyek vissza, és baszhatom a főiskolát. Igazából nem is akartam fősulira járni, ez is apám ötlete volt. Aztán anya erőszakolta rám, mint apa utolsó kívánságát. Remek, nem?

Sosem értettem, hogy mit lát benne annyira, hogy-hogy nem veszi észre, hogy mi egyáltalán nem vagyunk fontosak, csak a munka, a munka, a munka. Sosem volt otthon, sosem olvasott nekem estimesét, sosem vitt játszótérre. Szinte az egész gyerekkoromat Hardinnal és az apjával töltöttem. Jersy a legjobb és példamutatóbb apa, akit egy gyermek kívánhat. Ott volt Hardin összes foci meccsén amíg még játszott, reggel iskolába vitte és délután hozta. Ezt lehet azért, mert Hardin anyukája meghalt szülés közben, de ha nem akart volna vele foglalkozni, lepasszolhatta volna. Rám is lányaként tekintett mindig, ezért is maradtam itt. Mert Jersy az én apám helyett is apám volt, és ennyit igazán megtehetek. Meg is fogok, ha rajtam múlik.

A hátamra fordulok, arcomra húzom a párnát. Megint Louis jár a fejemben, a kép, ahogy megvadulva és önmagából kifordulva tombol. Aztán ahogy Doktor Austin a bordái közé nyomja a marhabotot. Megrázkódom, igyekszem kiverni a fejemből, de akkor felvillan a kép, ahogy az ölemben fekszik. Olyan békés volt. Akkor miért nem tombolt? Megölhetett volna, ha akar, de nem tette. Le volt gyengülve. Talán, ha nem így találkozom vele, és nem most.. Nem, Mona, ő nem ember.

Felsóhajtok, ledobom magamról a párnát és felülök. Kinyújtóztatom elgémberedett karjaimat, előre-hátra dőlök. Ásítok egyet, és már kicsit sem érzem magam fáradtnak. Talán, mert az elmúlt napokban szinte csak aludtam. A szekrényhez lépek, amit ídőközben Hardin megtömött a ruháimmal. Járt nálunk. Vajon mit mondott anyunak? Hol vagyok? Nem mintha érdekelné őt. Biztos egy újabb strigulájával volt, amíg Har belopódzott a szobámba.

Kiveszek egy fekete pólót és melegítőnadrágot, majd kilépek a folyosóra. Ezen az istenverte helyen még külön zuhanyzó sincs. Valószínűleg egy menekülttábor lehetett a második világháború alatt.

Megvonom a vállam, majd elindulok jobbra. Belököm a nagy, fehér ajtót. Legyökerez a lábam, ahogy megpillantok egy lányt kilépni az egyik fürdő ajtaján. Már felöltözött, arcáról lesüt, hogy neki sem túl szimpatikus a közös fürdőzés. Kisértetiesen hasonlít Louisra.

- Heló - köszörülöm meg a torkom, ijedten rám kapja a tekintetét. Aztán, mikor látja, hogy nőnemű vagyok, az érzelem lassan leolvad az arcáról és elmosolyodik.

- Szia, Mona, ugye? - bólintok, én is megeresztek egy mosolyt. - Végre, hogy talákoztunk. Már itt vagyok három napja, de senki sem volt hajlandó bemutatni neked. Ez pedig gyökérség, hisz megmentetted a bátyámat.

Ó, szóval a húga. Sejthettem volna.

- A húga vagy, igaz? - kérdezem úgy, mintha már hallottam volna róla. Pedig nem. Igyekeztem kerülni az információkat. Hát egy most itt áll előttem.

- Igen, Charlotte Tomlinson, de hívj csak Lottie-nak - bólintok, kék szemei engem vizslatnak. Rá mosolygok újból, majd kissé zavartan, de elindulok az egyik kabin felé. A ruháimat felakasztom a kis fogasra, mellé pedig a törölközőmet teszem.

Bevetem magam a fülkébe, ledobálom a pizsamámat, ami szerencsétlenül ér földet valahol kint. Ellenőrzöm a függönyt - ennyi választ el attól, hogy rám nyissanak -, és megengedem a forró vizet. A hajam gyorsan felfogom egy laza kontyba, és egy lágy, ismeretlen dallam dúdolásába kezdek.

- Mióta vagy itt? - felfigyelek a hangra, ami kétségkívül lányos és vékony, Lottié.

- Én is három napja - válaszolok. Kiabálva, hogy meghallja a zubogó víztől.

Lemosom magam, dinnye illatú tusfürdőt dörzsölök a bőrömbe. Imádom az illatát, olyan otthoni, arra emlékeztet, amikor még minden rendben volt. Volt.

Ismét lemosom magam, se energiám se kedvem nincs ázni tovább. Elzárom a csábító, forró vizet. Nem tudom, én sosem voltam az a lány, aki órákig tudja áztatni magát a zuhany alatt. Csomó vízpazarlás. Nem akarom elősegíteni a föld halálát. Oké, ezzel nem mentem meg, de kevesebb víz fogy. Másnak több jut, ennyi. Kinyúlok a törölközőmért, és magamra csavarom. Puha és meleg, arcom beletörlöm az aljába, mielőtt kilépek.

Enyhe gőz gomolyog a kis szobában, körbe járva az összes kabint, ami három darab. A tükörhöz lépek, és letörlöm róla a párát. Lottie mögöttem áll.

- A bátyád kikelését jöttél megnézni? - kérdezem, miközben felveszem a bugyimat és a melltartómat. Lottie addig elfordul. Felhúzom a melegítőt és a pólót is, majd kiengedem a hajam és megrázom, ahogy azok a kutyák szokták a tévében. Magamban felnevetek és nyugtázom, hogy a humorérzékem még a régi, ha más nem is.

- Igen, tudod.. nekem nagyon hiányzik. A többieknek is, de nekem.. Nagyon jó volt a kapcsolatunk a.. tudod, a baleset előtt - látom, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Összeszorul a szívem, és erősödik bennem az érzés, miszerint végigcsinálom ezt. Valami jót. Vagy ami lesz belőle.

Mellé lépek, s szorosan a karjaimba vonom. Nyugtatóan simogatom a hátát, úgy, mint legutóbb Hardinnak. Kezdem azt érezni, hogy itt mindenkinek én vagyok a táblája. Amire felírhat mindent, mert megérti. Oké, ez nem rossz. Megértem őket, és akármennyire is irtózom ettől az egésztől, segíteni fogok, mert itt én vagyok az egyetlen, akinek nincs vesztenivalója. Csak Hardin. Rajta kívül nincs senkim. És rá vigyázni fogok. Mert erősebb vagyok, mint ő, és szüksége van rám, ahogy Lottie-nak is. És bármit megteszek, mert tudom, hogy elveszíthetnek valakit, aki túl fontos nekik. Ahogy nekem Hardin.

- Jól vagy? - kérdezem halkan, ahogy eltolom magamtól és megfogom a vállát. Kétségbeesés játszik a szemeiben, és ettől csak mégjobban megsajnálom. - Nyugodj meg, Louis jól lesz, és én és Hardin segíteni fogunk neki, hogy olyan lehessen, mint régen. Legalábbis majdnem - bizakodó mosolyt küldök felé, érzem, ahogy az izmai elernyednek. - Gyere, keressük meg Doktor Austint. Ha minden igaz, ma kell kikelnie.

Bólint, én pedig megfogom a kezét és kihúzom az ajtón. Nem kell sokáig keresni, mert ahogy lépek kettőt, Hardin fordul be a sarkon és felénk rohan. Az arca izgatott és ijedt. Elkezdődött.

Mielőtt megszólalhatna, közbe vágok.

- Mutasd az utat - rögtön megfordul, és elindul arra, amerről jött, futólépésben.

Igyekszem követni, de túl hosszú lábai vannak, ezért nekem és Lottie-nak futnunk kell mellette. Mikor először voltam ott, és egyszer is, az út hosszabbnak tűnt. Lehet azért, mert akkor nyílvánvalóan sétáltunk, nem pedig szaladtunk, és akkor vártam is, hogy láthassam őt. Most nem annyira, félek, hogy mi lesz, hogy megvadul, vagy esetleg valami rosszul sül el. Akkor életem végéig bűntudatom lesz, amiért azt mondtam Lottie-nak, hogy oké lesz minden.

De én csak meg akartam vígasztalni, szóval ez rendben van. Azthiszem.

Megállunk a nagy vasajtó előtt, a szívem a torkomban dobog, a gyomrom görcsben van. Hardin tétovázás nélkül tárja ki a nyílászárót, minket tökéletes úriember módjára előre engedve. Nem pillantok rá hálásan, ellenben Lottieval, aki szinte rohan tovább. Arra számítottam, hogy meghúzhatom majd magam valahol, nem nézve az eseményeket. Hát, sosem történik úgy semmi, ahogy én akarom.

Megfogom Lottie kezét és megszorítom. Igyekszem nem a burokra nézni, úgyhogy inkább a teremben sorakozó embereket figyelem. Egy idősebb nő, egy öreg férfi, és egy, Doktor Austinnal egyidős másik férfi, és maga Doktor Austin. Magamban rakosgatom a képeket, de abbahagyom, amikor nyüszítés szűrődik ki a burokból. Beharapom az alsó ajkam, hogy ne nézzek oda, de nem bírom ki. Kellemesen csalódom. Louis nem állatias, teljesen emberi, habár pucér. A térdein ül, karjaival a burok falát támasztja. Ki akar jutni. Az idősebb nő felzokog, biztos, hogy ő az anyukája.

Lottie a fülemhez hajol. - Ő ott anya, Johanna. Ő apa, Louis nevelőapja volt, ő pedig Keith, a nagypapánk. Louisnak nem vérszerinti.

Hálásan bólintok, habár jobban örültem volna, ha magam találhatom ki, így is elterelve a gondolataimat.

A burok hírtelen megreped, apró, pókháló vékonyságú repedéseg futnak végig az üvegen. Megrezzenek, a körmöm már a számban van és legalább két ujjamon tövig rágtam. Mostmár három. Lottie-n is látszik, hogy fél, úgyhogy erősebben szorítom a csuklóját. Ő is ezt teszi, együtt izgulunk, és félünk is. Nem bírom kizárni a fusztráló gondolatokat, a szívem ütemtelenül ver. Dob-dob-dobdob-dobdob-dob-dobdob. Behúzom a nyakam. Várok. Várunk.

És a burok szétrobban.