NYOLCADIK FEJEZET

Nyolcadik fejezet

Némán, folytogató csöndben ülünk a szobában. Lassan mindenki észre veszi, hogy magamhoz tértem, érdeklődő pillantások kereszttüzébe kerülök. Lehunyom a szemem és megmaszírozom a halántékom, mintha a hangja eltűnhetne a fejemből. Rideg, rekedtes és egyáltalán nem mondanám mélynek. Átlagos, de kiráz tőle a hideg.

Ne ijedj még, én vagyok. Louis.

- Mi az, hogy ne ijedjek meg? Mássz ki a fejemből, seggfej! Hagyj békén - kiáltok fel, kimegy a fejemből, hogy nem egyedül vagyok a szobában. Csak akkor térek magamhoz, amikor egy meleg tenyeret érzek a vállamon. Hátra fordulok, Hardin áll mögöttem. Bizalmatlanul nézek rá, és mindenki másra is a szobában. Összepréselem a szám, egy igen vékony vonallá, és felállok. Pontosan Doktor Austin elé lépek, megragadom köpenye szélét. - Hol van? - sziszegem. - Hol? Szedje ki a fejemből! Most! - rikácsolom kikelve magamból.

Elegem van ebből az egészből. Az őrült orvosokból, a hibridekből, a helgramokból, a hologramokból, mindenből. Elmegyek, és olyan messzire elkerülök mindent, aminek egy kicsi köze is van ehhez a helyhez, vagy a hologramokhoz, amennyire csak lehet. Elutazom és iskolába fogok járni, normális ember barátokat szerzek, lesz egy barátom, dolgozni fogok és végre élni. Mindenféle csodalények meg emberutánzatok nélkül.

Puffogva, ökölbe szirított kézzel indulok meg az ajtó felé. Mindenkire szikrázó, dühvel telített szemekkel meredek. Még Hardinra is, pedig ő csak az apját akarja vissza kapni. Én is vissza akarom kapni, én is átlagos életet akarok! Most az egyszer úgy akarom csinálni a dolgokat, ahogy nekem jó, és úgy akarok dönteni, hogy az-az én javamat szolgálja és ne másét. A magam ura szeretnék végre lenni, nem egy báb, akit az apja úgy rángatott, ahogy akarta, és nem egy kutya, akinek ha füttyentenek, rohan. Hát olyan nagy kérés ez?

Nem nagy kérés, de biztos ezt akarod, Mona? Biztos normális akarsz lenni? Átlagos? Az átlagos unalmas.

Befogom a fülem, hogy ne halljam őt, és szaporább léptekkel haladok végig a szűkös, fehér folyosón. Kezdek begolyózni. Ez biztos.

Attól, hogy befogod a füled, még hallani fogsz. Nem bolondultál meg. Tényleg beszélek a fejedben, Mo.

Mo?

Megrázom a fejem. Takarodj! Takarodj, takarodj, takarodj!

Fordulj balra.

Megállok, és balra pillantok. Kéztetést érzek, hogy arra menjek, amerre mondja a hang. Vagyis Louis, azthiszem. Mert ugye neki kell lennie. Nem őrülhettem meg alig négy nap alatt. Ugye nem?

Nem őrültél meg, Mo. Fordulj. Balra. Most.

Rémisztő a hangja, olyan sötét. Nem tudom megmagyarázni, mintha hipnotizálna. Elindulok balra, síri csendben, hogy véletlenül se halljanak meg.

Jó, ügyes. Most kanyarodj be jobbra, és nyisd ki balra a harmadik ajtót. Mo, csak tedd, amit mondok. Csak tedd.

Lágy dallamként búgja, ellazulok tőle. Olyan kellemes, az ujjbegyeim bizseregni kezdenek. Egy hajtincset a fülem mögé tűrök, lábujjhegyen indulok tovább.

- És most? - kérdezem, ahogy belépek a szobába és becsukom magam mögöt az ajtót. Nyikorog egy kicsit, aminek Louis nyílvánvalóan nem örül.

Halkabban, Mo! Ne beszélj, gondolj rá. Meg ne szólalj mégegyszer, világos?

Bólintok, de nem láthatja, hisz egyrészt sötét van, másrészt ki tudja, hol lehet. Azt sem tudom, én miért vagyok itt.

- Vag..

A számra tapasztom kezeimet, veszek pár mély levegőt.

Izé, oké.

Jól van. Most kapcsold fel a villanyt. Tőled jobbra, kicsit magasabban a fejednél, a falon.

Huh, jó.

Oda fordulok, tenyeremet végig vezetem a falon, míg rá nem tapad a kapcsolóra. A szemem már kezdi megszokni a sötétet, szóval lehunyom, hogy ne vakítson meg a fény. Aztán felpöccintem a kapcsolót, és elszámolok tízig.

Egy..., kettő..., három..., négy..., öt..., hat..., hét.., nyolc..., kilenc..., tíz.

Kinyitom a szemem, újabb pár másodpercet annak szentelek, hogy a fehér falat tanulmányozom. Igazán büdös. És koszos. És.. az ott egy pók?

Már nyitom a szám, hogy sikítsak, hiszen igazi, vérbeli pókfóbiás vagyok, amikor Louis csendre int.

Meg ne szólalj, érted? Fogd be, vagy én teszem! Szóltam, Mo.

Hírtelen megnyikkani sem merek, még levegőt sem veszek. Akkor sem, mikor érzem, hogy márpedig igazán kellene.

Levegőt vehetsz, basszus. Meg ne fulladj itt nekem. Lélegezz.

Így teszek, olyan érzés, mintha először tanulnám meg ezeket. Pedig levegőtvenni nem kell megtanulni, Istenem! Mi a fasz van velem?

Fordulj meg, Mo, de ne sikíts, ordíts, kiálts, üvölts, hisztizz, sírj és toporzékolj, értve?

Nyelek egyet, bólintok, jelezve, hogy értem, pedig még mindig nem tudom, hogy látja vagy érzi, vagy.. tudja-e. A folyosón tudott navigálni, szóval biztos látja, vagy valami, hogy mit csinálok. Nem tudhatom, hogy mit akar, vagy tud most, hogy hologram lett, ebben a témakörben nem vagyok otthon. Én csak az emberi külsejüket terveztem, többhöz nem értek.

Lassan fordulok meg, szemezve a pókkal és felkészülve, hogy mi lesz ezután.

Istenem, minek jöttem ide? Amint kiléptem az ajtón, el kellett volna húznom innen! Messzire. Nagyon messzire.

Elfogsz, nyugi. Csak viszel magaddal.

- Mi? - nem óvatoskodok, azonnal a szemeibe nézek. - Azt felejtsd el - megrázom a fejem.

Mo..

- Ne Mo-zz, Mona vagyok, és te most.. Te csak mondtad azokat a dolgokat, és én megtettem, beszéltél a fejemben, és.. hogy? És ne vondd fel a szemöldököd, mert nem jössz velem! Itt maradsz. Szia - megfordulok, hírtelen már a válaszokra sem vagyok olyan kíváncsi. Csak elszeretnék menni innen, főképp a közeléből, mert annyira természetellenesen vonnz, hogy alig bírok ellenálni.

Mielőtt a kilincsre rakhatnám a kezem, elkapja csuklómat és vissza ránt, de olyan emberfeletti erővel, hogy hallom, ahogy a karomban reccsennek a csontok. A mellkasának zuhanok, fejem a pólójába furakodik, aminek eszméletlen illata van. Fahéj és menta legfőképp, de azthiszem.. egy kis banános tusfürdő? Nem tudom megmondani, de olyan kellemes, hogy azonnal azt sem tudom, mit kéne csinálnom vagy mi történik. Életem végéig szívnám az illatát, ha tehetném.

Mo, figyelj, hé!

Azonnal kizökkent, megrázom a fejem - ez úgy jön ki, mintha a mellkasába dörgölném. Hátra ugrok, megtörlöm az orrom, titokban reménykedve, hogy nem múlik el az illat.

- Megtennéd, hogy.. - meg kell köszörülnüm a torkom. - Szóval megtennéd, hogy beszélsz? Tudod, nem a fejemben, hanem a száddal. Szóban. Igazából.

Egy pillanatig csak néz rám, ennyi idő pont elég, hogy felmérjem: fekete mackónadrágot visel, fehér pólóval és egy szürke sapkával. Sosem értettem, nyáron minek sapkát hordani, csak bezsírosodik tőle a hajunk, é olyan melegünk lesz benne, hogy szinte kigyullad a fejünk. Ehhez képest persze én is hordtam már nyáron sapkát.

- De akkor suttogunk - motyogja, bólintok, pedig futnom kéne. Nem mintha nem kapna el.

- Oké, mit akarsz? - suttogom, ahogy kérte, kezeinet csípőre vágva. Belül igazából félek tőle. De nem annyira, mint tegnap.

- Ki kell innen vinned, Mo. Most. Még ma.

- Miért is? - várom a felvilágosítást.

- Mert be fognak sorozni. Nem leszek besorozva! Én nem, az biztos! - az arca egy pillanatra rémültre vált, de aztán rendezi vonásait. Bárcsak nekem is ilyen könnyen menne.

- És azt, hogy gondoltad? Megfoglak és kisétálunk? Ember, gondolkozz.

- Megvan a terv. Egyedül is ki tudnék jutni, de nem akarok. Segítened kell nekem odakint.

Hírtelen nem tudok mit mondani. Segítenem kell neki? Szóvak szüksége van rám? Ez azt jelenti, hogy..

- Igen, szükségem van rád, Mo, bazdmeg. Segítened kell - sürget, kezeit imára hajazva kulcsolja össze mellkasán, és ujait felém fordítja.

Gondolkozz, Mona. Legyél okos.

- Rendben. Kiviszlek, vagyis.. Magammal viszlek. De! Nem turkálsz a fejemben, bassza meg. Idegesítő.

Bólint, mire a fejemben megszólal egy kis hang. De ez nem ő. Ez én vagyok.

Azt mondtam, legyél okos!