KILNECEDIK FEJEZET

Kilencedik fejezet

- Szerintem elég okosan gondolkodtál - jegyzi meg Louis, mire felvonom a szemöldököm.

- Arról volt szó, hogy..

Illetlenül a szavamba vág, de amit utána mondd, teljesen letaglóz:

- Tudom, tudom, de basszus, nem tehetek róla. Én csak hallom a gondolataidat, akkor is, ha nem akarom. És muszáj megjegyeznem, nem jókedvemben teszem.

Beharapom szám belső felét, elgondolkodva meredek rá. Szóval mindent hall?

- Oké, ez.. Ez megint egy.. Szóval tudod mit? Előbb jussunk ki innen, aztán foglalkozunk a hologramságoddal, oké? Viszont szükségem lesz arra a noteszra. És te segíteni fogsz megszerezni. Addig nem megyünk sehova, értve? - mutatóujjamat rá szegezem, mire bólint.

Valószínűleg ő is kíváncsi arra, hogy mi van benne. Lehet, hogy az-az egyetlen módunk, hogy kivesézzük őt. Mert akármilyen morbidul hangzik, hozzá egy kész útmutató szükséges.

- Tudom hol tartja. Az irodájában. Tegnap gondolt rá, mikor kikeltem. Azt mondta, hogy: 'Ezt fel kell jegyeznem. Emlékszik.' És egy kis fekete komódra gondolt.

Kutatok az emlékeim között, hiszen ha csak egyszer is, de jártam már az irodájában. Fekete kis komód..

- Tudom, láttam! - kiáltok fel, mire tenyerét a számra tapasztja. Szabad kezével csendre int, szemei elsötétülnek.

Bocsánat, - gondolom.


Ne beszélj inkább, basszus.
Megforgatom a szemem, és lefejtem ujjait számról. Egy pillanatig bámulom tengerkék szemeit, aztán az ajtóra pillantok.

- Na, te nagy gondolatolvsó, találd ki, hogyan jutunk oda - intek fejemmel a nyílászáró felé.

Behunyja a szemét, percek telnek el csöndben, míg én őt nézem, ahogy néha-néha összeráncolja a homlokát. Igazán normálisnak tűnik, talán még azt is mondanám rá, hogy aranyos. Jóképű. Helgram.

- Helyzetjelentés - kezdi, s kinyitja gyönyörű kék íriszeit. - Anya, Lottie és Keith az udvaron vannak. Meg van, hogy hol jutunk ki. Apa és Luke a laborban vannak, Hardin pedig a szobádban. Téged vár. Tudja, hogy még nem mentél el. Nem búcsúztál el.

Felhúzom az orrom, karjaimat keresztbefonom mellem alatt.

- Honnan veszi, hogy el akarok búcsúzni?

- Azthiszem ismer, nem? - kérdez vissza, majd mielőttbármi csípőset válaszolhatnék, megragadja a bal csuklómat és óvatosan kinyitja az ajtót. Lopakodok utánna, arra koncentrálva, hogy ne gondoljak semmire. Ennek az a következménye, hogy még több gondolat szabadul fel az agyamban, és nem tudom, melyikre figyeljek. A lábam összeakad, és csak Louis karja választ el attól, hogy sikeresen pofára essek.

- Először is - szembe fordít magával, tenyerét vállaimon pihenteti és a szemeimbe néz. Bizsereg a bőröm ott, ahol hozzám ér. Kiráz a hideg. Ijesztő. - Nézz a lábad elé. Vagyis hagyj helyet köztük - felvonom a szemöldököm. - Ne gondolj rosszra. Másodszor pedig, ne gondolkodj ilyen hangosan, mert szétrobban a fejem.

- Ezer bocsánat - mondom cinikusan. Hát bassza meg, azt, hogy csináljam?

- Találd ki, okos nagylány vagy - megpaskolja a fejem, amire kéztetést érzek, hogy a térdemmel ágyékon suhintsam. - Én nem tenném.

- Én nem te vagyok - vágok vissza. - Mellesleg befejeznéd? Légyszíves.

- Ha nem gondolkodnál annyit, könnyebb lenne.

Nem válaszlok semmit, csak intek, hogy menjünk. Szorosan a nyomában haladok, néha neki is megyek a hátának, amikor megáll egy-egy kereszteződésben körbe nézni. Ilyenkor csúnyán néz rám, de a szája sarkában mosolyog, szóval nem érzem magam annyira hülyének. Valamiért jó érzéssel tölt el, hogy velem van. Furcsa belegondolni, hogy mi is ő.. Kellemesen csalódtam; Azthittem egy vérengző, szokásos, háborúra kiképzett hologram lesz. De nem. Még jó fejnek is mondanám, ha nem szólna be folyton.

Kiteszi oldalra a kezét, amibe ismét belerohanok. Vigyorogva hátra néz, én pedig kinyújtom a nyelvem.

Ki szállnál a fejemből? - gondolom.


Lehetetlen, ha ilyen hangosan dícsérsz.
- Nem dícsértelek - fordítom el a fejem.


Sss, jön valaki.
- Ki? - sípolom.


Hallod, nálad a sss mit jelent? Nálam azt, hogy most kibaszottul fogd be, Mo, mert jön Keith. Engem akar ellenőrizni.

Mi?

Igen.

Most mi lesz?
Most az, hogy.. - megvakarja az állát, és már én is hallom a lépteket. Nekünk negyed órába telt bújdosással ezen az útvonalon eljutni idáig, tehát ha Keith is erre jön, akkor..


Akkor lesz időnk megszerezni a noteszt és kijutni, amíg értesíti Apámat.
Egyszerre bólintunk, míg a léptek egyre közelebbről jönnek. Balra int, én pedig követem. Inkább az ő hibájából tévedjünk el, mint az enyémből. Félhomályos folyosóra érünk, két oldalt sorban fekete ajtókkal, szemben pedig fallal. Louis elindul felé, én pedig értetlenül, de megyek utána. Lehet áttöri a falat, vagy valami.

- Dehogy töröm át. Ez egy.. - végig tapogatja a falat, egy nagy sávban, mintha keresne valamit. - Apám trükkös fickó. Nem csoda, hogy Anya elhagyta.. - folytatja, de még mindig nem értem. - Lennie kell itt egy ajtónak.

- Ja.

Egy helyen a fal megmoccan, és egy kis kocka behúzódik. Több is, és csak öt marad a helyén, egy hatalmas fém ajtón. Louisra pillantok.

- Ez valami.. kód? - kérdezem.

- Olyasmi.

- Meg tudod fejteni?

- Azthiszem. Figyeld, hogy nem-e jön valaki - bólintok, és vissza sétálok a folyosó elejére. Kikémlelek, de nem látok senkit. Szorosan a falhoz lapulok.

Louist figyelem hátulról, meg kell jegyeznem, hogy írtó jó segge van. Mármint, nem csak a fiúk nézhetik meg a lányokt, nem?

Hátra fordul, szélesen mosolyog és kicsit bepucsít. Elfordulok, igyekszem nem elvörösödni. Louis egy seggfej.


Hé, most miért?

Áhá!

Mi az?

Mászkálsz a fejemben.

Nem kell, olyan hangosan gondolkodsz. Megint. Kontrolláld magad.

Inkább fejtsd meg azt a szart.

Igyekszem.

Nem hiszem el, hogy egy normális WC nincs itt, de kóddal védett titokajtók igen.
Louis felnevet, és felém fordul. A nevetőráncok gyűrődnek szenmei körül, ahogy int nekem, hogy menjek oda. Mellé lépek, és a tárt ajtóra nézek. Bólint a fejével, hogy lépjek be, és így is teszek. Óvatosan pakolom egymás mellé a lábaimat, míg fel nem ismerem a kávébarna, sötét falakat. A dolgozó szoba olyan, mint három négy nappal ezelőtt. Komor és rideg.

Szinte rohanok a kis komód felé, és kirángatom a fiókjait. A feket notesz ott fekszik, egy csomó régi, koszos lap alatt. Kiveszem, és magamhoz szorítom.

- Meg van - fordulok hátra Louishoz, de csak akkor veszem észre, hogy társaságunk van. Nem is akárki. - Hardin?

- Tényleg elmész? - kérdi, majd pillantását Louisra vezeti, aki már az ajtóban áll, hátán egy nagy táskával. - Vele?

- Igen. Gyere te is - kezdem, de azonnal fejet ráz. Gondolkodom rajta, hogy győzködni kezdem, de tudom, hogy az apja fontos neki. Még nálam is fontosabb, ami szomorú, mert nekem ő az egyetlen biztos pontom. Vagyis volt. Most úgy néz ki, hogy Louis az.

- Nem lehet, Mona, tudod.

Bólintok, és szóra nyitom a számat, de közbe vág.

- Nem megyek veled, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagy nekem fontos, Mona. Amint apun megkezdődik az átalakulás, megkereslek, jó? A húgom vagy, és szeretlek - kitárja a karjait, én pedig szorosan magamhoz ölelem. Nem sok kell, hogy elsírjam magam.

- Én is szeretlek - suttogom.

Eltol magától, és a szemeimbe néz. - Menjetek, már lehet, hogy keresnek. Vigyázz rá - fordul hírtelen Louis felé, az pedig gyorsan bólint.

Kinyújtja felém a karját, én pedig megfogom, és Hardinra pillantok. - Vigyázz magadra és Jersyre.

Bólint, én is.

Louis pedig kiránt az ajtón. Abban a minutumban hangos, fülsértő szirénázás hangzik fel, mipedig rohanni kezdünk, Louis túl gyors, mint a legtöbb hologram, nehéz vele lépést tartani. Szóval már csak azt veszem észre, hogy a hátán vagyok, szorosan fogja a lábaimat, és szalad. Szinte elmosódnak mellettünk a falak, és enyhe szellő fúj a hajamba.

Szorosabban fogom a vállát.


Mindjárt ott vagyunk, Mo.

Oké.
Behunyom a szemem, hogy gyorsabban teljenek a percek. De az idő teljesen lelassul. Lomhán telnek még a másodpercek is. Félek, hogy elkapnak. Elfognak.

És akkor megállunk. A szemeim kipattannak, és zöld füvet látnak, hatalmas drótkerítéssel.

- És most?

- Most csukd be a szemed, Mo.

Úgy teszek, ahogy mondd. Ismét elindul, talán még gyorsabban, mint előte. Valaki kiabál. Azthiszem Doktor Austin. Lottie-t is hallom. Johannát is.


Készülj, vigyázz.. becsapódás!