HETEDIK FEJEZET

Hetedik fejezet

Ajkaimat szorosan összeszorítom, a levegő kiszáll a tüdőmből. Remegek, izzadok, a szívem nagyokat dobban.

Louis a padlóra zuhan, egyenesen a szilánkok közé, a bőre hibátlan, tetovált és teljesen normális színű. Nem moccan, a mellkasa lassan emelkedik fel-le. Minden centijét pontosan látom, olyan mint egy ember. Hibátlan.

Johanna rohan oda először, letérdepel mellé, s fejét az ölébe húzza. Zokog, ez az egy hang tölti ki a feltámadó csöndet. Lottie elindul, s engem is húz magával. Mintha veszélyes lenne, talán az is, lassú léptekkel megyek. Az idő szinte megáll, folytogat. Ketyeg az óra.

- Doktor Austin - suttogom, mire a férfi azonnal rám kapja a tekintetét. - Ez normális? - kérdezem halkan, mintha a szavaim valami meghibásodást okozhatnának. Egyszer már megtörtént.

- Nem tudom. Most csak annyit tehetünk, hogy várunk - nem mosolyog, nem riadt, az arca teljes mértékben fegyelmezett, és rendkívül ijesztő.

Arrébb állok, bólintok Lottie-nak, hogy rendben vagyok, menjen csak. Nem, igazából nem vagyok rendben. Forog a gyomrom, és szédülök. Nézem őt, ahogy csak fekszik, mintha meglenne halva. Irónikus, hisz most éledt fel, ha azt nézzük. Annyira csodálatos, és annyira emberi, mint senki más, akit eddig láttam. Lehetséges ez? Húz valami, hogy oda menjek, de a lábaim furcsa mód nem visznek. Maradok a helyemen és nézem. Hardin lép mellém.

- Nem is szörnyű, igaz? - átkarolja a vállam és magához húz. Vonzz a testhője, hozzá bújok, miközben tekintetem nem veszem le Louisról.

- Nem tudom - motyogom.

Beáll a csönd, csak Johanna és Lottie zokogása hallatszik. Valahogy megnyugtató, hogy nem csak én aggódtam érte. Nem is tudom, hogy, vagy miért. De még mindig félek, hogy esetleg nem épül fel. De felfog. Megígértem Lottie-nak.

Mély levegőt vesz, felköhög. Nem merek odanézni, helyette Hardin vállába fúrom a fejem. Percek telnek el, a hozzátartozók sem adnak ki sírásra jellemző hangokat. Fusztráló, a hátamon végigszalad a hideg. Hangosan szuszogok, Hardin átöleli a derekam.

- Él? - suttogom.

- Nézd meg magad - a hangja furcsa, mintha csodálat és meglepetés lenne benne. Szorosabban fúrom a fejem a zöld pólóba. - Mona, hé.

Bólintok a vállába. Összeszedem minden maradék energiámat, ki és be légzést végzek. Rajta, Mona! Megtudod csinálni. Csak egy apró pillantás. Tedd meg, kislány, hajrá. Lassan, remegő ajkakkal és kissé szánalmasan nyüszítve fordulok meg Hardin ölelésében. A szemem még mindig csukva, mikor meghallok egy teljesen és tökéletesen ismeretlen hangot. Rekedtes, mély, mint aki órák óta meg sem szólalt. Vagy évek óta:

- Hé haver, beszívott a nőd? Azért van ilyen feje, nem? - a hangja gúnyos, vicces. Nem hiszek a fülemnek. Szemeim kipattanak, s elkerekedve merednek rá.

Talpon áll, hátán fekete törölközővel. Szorosan fogja magán, vigyorog rám. Mintha az elmúlt két év meg sem történt volna. Nem emlékszik? Vagy igen? Tudja, hogy mi ő?

- Igen, tudom - kacsint rám. Megáll bennem a levegő, megmerevedek a mozdulatomban és némán pislogok rá. Olvasott a fejemben. Kibaszottulolvasott a fejemben. Turkált az agyamban.

Hirtelen szédülni kezdek, meg kell kapaszkodnom Hardin vállában. - Te.. te most..

- Én most? Igen, most olvastam a fejedben, Mona - közelebb lép, ezáltal én hátrálok. Tökéletes arcvonásai vonzzák a pillantásomat, be kell harapnom az ajkam, hogy ne nézzem sokáig. Mgamban mérlegelek, Doktor Austinra majd Hardinra pillantok, s mindenkire aki a szobában van. Louis mégegy lépést tesz, majd mégegyet s mégegyet. Én Hardin háta mögé masírozom, megkerülve és a hibrid mögé kerülve. Megfordul, nem látom, hogy bármi baja is lenne. Mintha csak most ébredt volna fel egy vad buli után. A szemei véreresek, a szája elvan lilulva. Ennyi jelzi csak, hogy hibernálva és bepalackozva volt. Egy pillanatra megsajnálom, de ez elmúlik, amikor elmosolyodik. - Nem bántalak, ne menekülj.

Megrázom a fejem, könyörgően nézek Doktor Austin szemébe. Úgy érzem, ha Louis nem kerül több, mint egy kilóméteres körzetemen kívül marhagyorsan, elájulok.

Louis anyukája, Johanna fordul a fia felé:

- Louis.. - a hangja figyelmeztetó, ijedt, csalódott és szomorú. Nem is értem, hogy lehet ennyi érzelem egyetlen szóban. Egy névben. A fia nevében, aki meghalt, majd feltámadt. És azthiszem, akar tőlem valamit. Rám vadászik? Emlékszik rá, hogy idő előtt felébresztettem? Ezért akart fogócskázni?

Az említett arra fordul, és akkor.. Akkor egyszerűen csak összeesik. Lassított felvételben látom, amint a térde megrogy, a szemei fennakadnak és kiterül a földön, pont előttem. A szája habzik, mint a veszett kutyáké szokot. Ijesztő, hátborzongató látvány. Számra tapasztom a tenyerem, teszek hátra pár lépést. Mintha fulldokolnék, úgy epekedem a levegőért, mint egy partravetett hal.

- Mona, Mona - Hardin hangját hallom, de egyszerre olyan messzinek és távolinak tűnik, mintha egy bénán szigetelt falon keresztül beszélne hozzám. A tarkóm sajog, rátapasztom a másik kezem, kétoldalról tartva előre-előre bukó fejemet. - Keith, segíts, sokkot kapott!

Mi az a sokk? Mit jelent? És hol vagyok? Ki az a Keith?

Erős, tétovázó kezek szorulnak a derekamra, fejem tompán puffan. Nem fáj, csak bizsereg. Méghozzá egész kellemesen.

Foltok ugrálnak szemem előtt, nevetnek rajtam, hogy milyen félénk és hülye vagyok. De nem vagyok az! Legszívesebben a képükbe ordítanám, hogy takarodjanak a szemem elől, hogy nem vagyok hülye és őrült. De nem megy, egy hang sem jön ki a torkomon. A torkomra forrnak a szavak és percekig csak feketét látok, vagy ki tudja? Sem az időt sem a színeket nem tudom már megkülönböztetni, a lila olyan, mint a kék, és ha délután hét óra lenne, simán mondanám azt, hogy reggel hat van. A gondolataim jégcsapként fagynak elmém rozsdás ereszére, nincs hozzá elég erőm, hogy letörjek egyet és kiolvasszam. A csontjaim talán folyóssá váltak, lehetséges, szinte már minden elhinnék. Nem létezik normális. Kezdem azt hinni, hogy megőrültem. De akkor elcsendesül minden.

***

Ordítozásra, és nem mellesleg fogvacogtató hidegre kelek. Minden idegszálamat felborzolja a sipító hang, egyszerűen belefájdul a fejem. Igyekszem kiszűrni, de nem működik. Jelezni próbálom, hogy hé, szétszakad a fejem, de egy erőtlen nyögésen kívül semmire sem futja. Kezdek ideges lenni, erőszakolom magam, hogy kinyissam a szemem. Akárki is a hangforrás, kitépem a hangszálait és a seggébe dugom.

Így lesz az, hogy a szememet nagy nehezen ugyan, de megrebegtetem, majd kinyitom. Félhomály van, így nem kell kismilliószor ki meg be nyitnom-csuknom a szemeimet, hogy ne vakuljak meg. Szóval felülök,és merőn nézek végig a szobán. Nem ismerek rögtön fel mindenkit, de a sipító hang gazdáját igen. Johanna.

Eszeveszetten ordibál, üti Doktor Austin mellkasát és zokog. Értetlenül hallgatom, igyekezve kizárni a fájdalmat és megérteni a vita tárgyát.

- Te utolsó mocsok! Azt mondtad, jobban lesz! Hogy meggyógyul! Rátámadt egy fiatal lányra, és nem hiszem el, hogy ezt mondom, de a fejében olvasott! Mi ez, ha nem nemnormális? Szörnyet csináltál a fiamból, te rohadék! - hálákat rebegek, amikor az egyik ismeretlen férfi, eddig csak az ő nevét nem tudom, megfogja Johanna vállat és ölelésbe vonja. Már nem kiáltozik, csak sír, de azt olyan keservesen, hogy a szívem jobban kezdd fájni, mint a fejem.

- Jól vagy? - oldalra fordulok, laposakat pislogok Lottie-ra. Aggódva néz rám, a nagy zűrzavarban azthiszem csak ő vette észre, hogy eszméletemnél vagyok és csöndre vágyom.

- Anyád abbahagyta, szóval ja.

Először azthiszem megharagszik rám, szóval elkezdődik az a bűvös folyamat, és táplálkozni kezdd a bűntudat, de végül csak jólesően felnevet. Így én is büszke vagyok magamra, amiért jókedvet csináltam, ha csak egy pár pillanatra is.

- Igen, ő csak.. Megijedt Louis miatt, tudod túlontúl aggódós, de a bátyám jól van, csak kipiheni magát.

Bólintok, felvonom a szemöldököm. - Két év nem volt elég? - megint nevet, aztán csak mosolyog rám.

- Megmaradt a rossz szokás, hogy szeret aludni - most én nevetem el magam, és mennyeien esik. Megmozgatom a karomat.

- Mi történt? - faggatom, mert nem sokra emlékszem.

- Louis kikelt, és olyan.. olyan volt, mintha semmi baja nem lenne. Helyette pedig te voltál olyan, mintha mindjárt kidobnád a taccsot. Éd ő csak azt kérdezte Hardintól, hogy; 'Hé haver, beszívott a nőd? Azért van ilyen feje, nem?'. Te pedig gondoltál valamire, és ő válaszolt. Elájult, majd te is.

- Huh - ennyit bírok kinyögni.

Várj! Mi? Olvasott a fejemben?

Igen, Mona, olvastam.